Lovarda, műhely, konyhakert, kávézó: készülőfélben egy szociális farm

Haitzmann Ágnes • 2021. szeptember 22., szerda •
"Amikor az embernek Down-szindrómás gyermeke születik, az olyan, mint amikor felülsz egy repülőre, de a gépet eltérítik, és teljesen máshol szállsz le, mint ahová indultál. Mi is egy ismeretlen vidéken találtuk magunkat 22 évvel ezelőtt." Így emlékszik vissza Kozma Zoltán, aki nem szeretne egyebet, mint minden más szülő: boldognak látni a fiát. Küszöbön egy sikersztori, készülőfélben egy szociális farm itt, Vas megyében, amely nemcsak Áron, hanem sok más sérült fiatal életét teheti az értelmes elfoglaltság, azaz a munka által boldogabbá.
Lovarda, műhely, konyhakert, kávézó: készülőfélben egy szociális farm

Hogyan éltétek meg, mennyi idő kellett ahhoz, hogy feldolgozzátok a hírt, hogy a fiatok downos és feltehetően értelmi fogyatékos?

Rettegtünk a jövőtől, vádoltuk magunkat, és nem értettük, miért épp velünk történik ez. Volt, aki azt javasolta, hagyjuk a kórházban... Na nem, ez nem volt opció! Egy lehetőség volt: megnézni, hogy mit lehet csinálni! Nekem hat hétig, a feleségemnek hat hónapig tartott ezt az egészet feldolgozni, és ott volt a két nagyobbik gyermekünk is. Eleinte egy hasonló cipőben járó család segített nekünk, és szakemberekkel is találkoztunk, én pedig láttam egy downos kisfiút, aki látványosan jobb állapotban volt a többieknél. Megtanultuk a nála is alkalmazott speciális korai fejlesztő tornát, aztán rátaláltunk egy eredetileg agysérülteknek kidolgozott légzés- és mozgásterápiára is. Ehhez elmentünk egészen az olaszországi Faugliáig, ahol egy tanfolyam után komoly munkába kezdtünk otthon. Reggeltől estig semmi mást nem csináltunk, csak Áront fejlesztettük, kúsztunk-másztunk vele a földön, és mindent dokumentáltunk, majdnem „beledöglöttünk”...

Miért, mi volt a fejlesztés lényege?

A jobb és a bal agyfélteke közötti kapcsolatot lényegében a mászással alakítja ki az ember. A Down-szindrómás gyerekeknél ez nehézségekbe ütközik, mert sérült az agyuk, Áron magától nem is volt képes ezekre a mozgásformákra. A feladatunk az volt, hogy előidézzük a mozgást, és ezzel stimuláljuk az agyát, annak legalábbis az ép részeit, amelyek így átvették más területek funkcióit. Úgy kell elképzelni, hogy én húztam a fiunk kezét, és az anyja tolta a lábát! Először az egy méter is siker volt, de később naponta másfél kilométert kellett négykézláb mászva megtennie, további 800 métert kúsznia, aztán 4 kilométert futnia, ötvenszer legurulnia egy lejtőn és ötvenszer maszkban lélegeznie.

Hihetetlen mértékű fejlődésen ment keresztül: egy év alatt utolérte a kortársait,

és tornabemutatót tartott egy rendezvényen, ahol állva tapsoltak neki. Döbbenetes, de a Down-szindróma jellemző jegyei visszahúzódtak az arcán, a testén.

Jól érzem, hogy ez az eredmény csak rajtatok múlt?

Csak az talál rá ezekre a megoldásokra, aki keresi, és mi kerestük. Hozzáteszem, hogy egy "agyrém" volt ez a program, és nem is ismerek az országban senkit, aki rajtunk kívül végigcsinálta volna. Nem véletlen, hiszen tényleg semmi másról nem szólt az életünk évekig, csak erről.

Hogyan oldottátok ezt meg, hiszen te vállalkozó voltál? Mit éreztek ebből a nagyobbak?

Reggel elvittem óvodába, iskolába a gyerekeket, és elmentem dolgozni, a feleségem pedig otthon maradt Áronnal. Amit tudott, egyedül csinált, de volt, hogy segítőket kerestünk, még a főiskolán is kitettük a hirdetést hozzá, mert bizonyos feladatokhoz két ember kellett. Az életünk része lett ez az egész, a nagyobbak pedig élvezték! Amikor otthon voltak, csinálták ők is a programot, ami így az ő agyukat is fejlesztette, és szerintem többek között ennek is köszönhető, hogy annyira okosak és intelligensek.

Mikor jött el az a pillanat, amikor éreztétek, hogy nem lesz elég neki a család?

Áron Waldorf iskolában kezdett tanulni, de két osztály után Jákra vittük át, ahol gyógypedagógus segítségével elvégezte az általános iskolát. Szépen ír, olvas, számítógépet, telefont használ. Utána Kőszegre került, ahol konyhai kisegítő és parkgondozói képesítést tud szerezni. Még van egy-két éve ott, de

már most mondogatja, hogy szeretne önállóan dolgozni, és hamar körvonalazódott, hogy megint nekünk kell kitalálnunk valamit.

Korábban éltünk másfél évig Írországban, ahol megismerkedtünk a Camphill-kezdeményezéssel, ott Áron már munkatapasztalatot is szerzett egy olyan szociális farmon, ahol egészséges és sérült emberek dolgoznak együtt: kávézót üzemeltettek, kézműveskedtek, állatokat tartottak.

Hogy éreztétek, Írországban befogadóbb a társadalom?

Abszolút igen! Csak integrált oktatás létezik, nincs külön óvoda és iskola a sérülteknek. Ott az az alapszemlélet, hogy

a sérült ember is hasznos tagja lehet a társadalomnak, csak meg kell keresni azt, amiben ő jó, amire ő képes.

Hiszen ha munkát adunk valakinek, az élet értelmét adjuk vele, és nem a pénz a lényeg, hanem az értelmes tevékenység. Magyarországon még ettől messze vagyunk, de egyre többen gondolják így.

Például a Szimbiózis Alapítványnál? Az ottani példát már tanulmányoztátok...

Igen, múlt héten jártunk náluk Miskolcon, ők több mint 20 éve működtetnek nagyban egy szociális farmot 240 foglalkoztatottal. Egy 6 hektáros gazdaságuk van állatokkal, zöldséget, gyümölcsöt termesztenek, lekvárt főznek - saját üzemük van -, csomagolnak, kerámiákat készítenek, kosarat fonnak, alpakaterápiát folytatnak, pályázati pénzből panziót építettek. Mi is valami hasonlót szeretnénk létrehozni itt, a Nyugat-Dunántúlon, csak egyelőre kicsiben.

Mi a konkrét tervetek?

Egy úgynevezett szociális farm, ami hasonló a Camphillhez, de annál nyitottabb. A magyar jogszabályi keretekre szeretnénk szabni, és a támogatott lakhatásban is szeretnénk segíteni a sérülteknek. Hosszú távon az a cél egyébként, hogy megszűnjenek a nagy "vízfejű" intézmények - ahol több száz fogyatékkal élő van egy helyen -, inkább kisebb közösségeket kellene létrehozni, ahol egészségesek próbálnak nekik segíteni. Mi is ebben gondolkodunk:

eleinte bejárós munkahelyként működnénk, később pedig a sérültek lakhatását is megoldanánk itt.

Ami a tevékenységeket illeti: szeretnénk biodinamikus gazdálkodást folytatni, lovak bértartását vállalni, pónilovagoltatni, de más állatokat is tartani, termékeket, élelmiszert előállítani, azokat értékesíteni, kávézót nyitni.

Hol találtátok meg a megfelelő helyszínt?

Olyan helyet kerestünk, ami egyrészt megfelel a célra, másrészt ahol az önkormányzat is szívesen lát bennünket. Volt, ahol azt mondták, nem tarhatunk állatot, na ez kizáró ok. Végül a horvátlövői volt laktanyában találtuk meg az ideális helyszínt, a falu is tárt karokkal vár minket, de megvásárolni még nem tudtuk. Gyűjtjük rá a pénzt. Előnye, hogy a szomszédságában egy nagy almás gazdaság található, amelyet szintén be tudnánk vonni a tevékenységekbe. A farm fenntarthatóságához hozzátartozik, hogy én vállalkozóként gondolkodom, és nem szeretném, ha az alapítvány adományokból tartaná ezt fenn. Úgy szeretném megalkotni ezt a farmot, hogy önműködő, önellátó legyen, legyenek bevételei, és eltartsa magát.

Egy szociális farm, amely nem elvesz a társadalomtól, hanem visszaad valamit.

Körvonalazódik már a stáb?

Ahogy elkezdtük szervezni a farmot, sorra találunk egymásra olyanokkal, akik valamihez értenek a felsoroltak közül. Pedagógusok, művészek, vagy olyanok, akik kecskéket tartanak, sajtot készítenek, de van, aki gazdaságot vezet, másvalaki kertészmérnök, és felvettük a kapcsolatot egy lovasegyesülettel is. Az egész farm nyitott lenne, ahol együtt tevékenykednénk, részt vennénk a település életében, szépíthetnénk a falut, lennének közös rendezvényeink, tarthatnánk családi napokat, workshopokat, elérhetővé tennénk a lovasterápiát.

Ki mindenki találna nálatok értelmes tevékenységet?

Az én fiam enyhe értelmi fogyatékos, és azt látom, a hasonlóakkal tudnánk együttdolgozni. Jöhetnének akár autisták, látássérültek vagy más okból megváltozott munkaképességű emberek is. Eleinte 10-12 főnek adnánk munkát a terveink szerint, de később bővítenénk, és ugyanennyi embernek szeretnénk lakhatást is biztosítani.

Milyen esélyt látsz arra, hogy hosszú távon több ilyen farm is létrejön, és nagyban, társadalmi szinten is elindul valami?

Mivel ehhez pénzre is szükség van, sokat segítene, ha eljutnánk Magyarországon egy szemléletváltáshoz: ha úgy gondolkodnának az emberek, hogy a bevételük 10 százalékát jótékony célra fordítják, hatalmas eredményeket tudnánk elérni. Nem a minimálbérből élőkre céloztam, hanem az átlagos vagy annál valamivel magasabb jövedelemmel rendelkezőkre. Gondoljunk bele, ha havonta 1000 forintot adok valamire, mert lemondok egy-két kávéról, ami igazán nem nagy dolog, és van 1000 ilyen ember, aki szintén ad, az már összesen egymillió forint, a közösségnek, a szeretetnek tehát óriási ereje van. 

Hogyan tudnád megfogalmazni, mennyiben változna meg a farmon a fiad vagy más sérült ember élete?

Nyilvánvaló, hogy sem Áron, sem a hozzá hasonló Down-szindrómás fiatalok nem találják meg maguktól azokat a közösségeket, amelyekre szükségük van, csakis akkor, ha mi visszük valahová. Egyébként otthon, a családi körben jól elvannak, biztonságban érzik magukat, de

igényük van barátokra, közösségre is, egyedül azonban nem tudnak elindulni, és ez hiányzik nekik.

A farmon értelmes tevékenységet végeznek majd, ráadásul közösségben, lesz, aki nehezebb munkát kap, mert képes elvégezni, de lesz, aki csak megeteti a tyúkokat, és ez is elég, egy örömforrás. Lesz egy hely, ahol jól érzik magukat, a fiam szerint "a farm az, ahol az állatok lazulnak", valahogy így képzelem én is. A célunk az, hogy jövő szeptemberben elinduljunk vele...
 
 A fotókat Kozma Zoltán bocsátotta a frisss.hu rendelkezésére.
Az Arton Alapítvány október 2-án, szombaton a nyilvánosság előtt is bemutatkozik, délelőtt 10 órától az AGORA Filmszínház teraszán családi programra várják az érdeklődőket (részletek később).


 

közösség

további frisss

lap tetejére