Egy üresen álló épület mindenkinek mást jelent, vannak, akik egy bontásérett romként tekintenek rá, mások felfedeznék, és akadnak olyanok, mint Karen Jerzyk, aki a saját álmait valósítja meg ezekben. A málló tapéták, poros lépcsőházak, beázás okozta nyomokkal teli plafonok mind-mind a díszletéül szolgálnak a fotós lány elképzeléseinek.

A pillanatba fagyasztott életképek egyszerre csodálatosan meseszerűek és horrorisztikusak, de pont ezek a paradox helyzetek teszik zseniálissá a végeredményt. Persze az egész sorozatot a kényszer szülte:

"Egy csóró művész voltam, aki zenészeket és koncerteket fotózott, viszont sohasem volt pénzem egy igazi stúdióra. A neten láttam egy képet egy elhagyatott színházteremről és azonnal beleszerettem a helybe" - mesélt a kezdetekről Karen.

Mint minden kreatív utazás, ez a sorozat is elérte a csúcspontját, Karen Jerzyk azonban nem volt elégedett a saját munkájával, végül az áttörést egy családi tragédia hozta meg az életében.

"Látszólag a fotóim rendben voltak. Nem túl szörnyűek, de soha sem voltam igazán büszke, vagy elégedett velük. Nekem mindig úgy tűnt, mintha hiányozna valami. Aztán édesapám hirtelen halála után a képeim elkezdtek érzelmeket kifejezni. A történetek mindig egy belső érzésre épültek fel, tükrei voltak ezek az érzéseimnek, annak, ami mélyen belül bennem volt. Végül megtanultam, hogyan használjam ezt a munkám során" - tette hozzá a fotós.

Valószínűleg nem ezek azok a tündérmesék, amiket minden nap látni szeretnénk, de azért jó végigborzongni rajtuk, legalább egy kicsit.