Egy újságcikk arról tanúskodik, hogy az egész családot kirakták a házukból, és a "párt barátait" költöztették oda be. Egy másik dokumentum az iparengedély bevonásáról szól, a harmadik a későbbi boldogulásuk ellehetetlenítéséről. Régóta őrzi ezeket a papírokat, miért kerültek most elő a fiókból?

Két unokám és egy dédunokám van, és arra gondoltam, hogy elmesélem nekik a család történetét, amíg még tudom. Együtt laktunk a nagyszüleimmel, szüleimmel ebben a nagy házban, amelyet nagyanyám az Amerikában élő nagynénjétől örökölt pénzből vásárolt a háború után. Az összeg a Magyar Nemzeti Bankon keresztül érkezett meg hozzánk, teljesen hivatalosan, utóbb mégis bajunk lett belőle. Nagyapám, Benis Sándor és nagyanyám kávézót működtettek a Kovács szállóval szemben, de az örökségből még egy zöldségesboltra is futotta.

Érezhető volt az irigység?

Megtetszett a megyei párttitkárnak a házunk, amelyben két nagy lakás is volt, és kerestek valami indokot, amivel kidobhattak bennünket. De sejthető, hogy más "ellenségünk" is volt, apámnak egy korábbi barátnője, aki lelkes kommunista volt, és aki be is költözött ide az egyik lakrészbe. A nagyszüleim csupaszív emberek voltak, más nem haragudott rájuk, ez biztos.

Hogy kezdődött az egész?

Egy nap, amikor a szüleim és a nagyszüleim dolgoztak a két üzletben, én pedig itthon voltam - főztem, takarítottam -, egyszer csak csengettek. Kinyitottam az ajtót, két bőrkabátos ember állt ott, és közölték, hogy házkutatást tartanak. Faggattak, hogy hol az arany, hol a pénz, de nem találtak semmit. Csak a nyakláncunk, fülbevalónk volt, amit viseltünk, más semmi. Felforgattak mindent, pokolian félelmetes volt, még most is előjön néha álmomban ez a jelenet... Évekig megremegtem a csengő hangjától, nem felejtem el sosem.

Üres kézzel távoztak?

Igen, de másnap visszajöttek. És hogy mit találtak? Ami a családnak a főzéshez kellett, cukrot, sót, lisztet a spájzban. Azt mondták, és ezt írta az újság is, hogy "összeharácsoltunk egy csomó élelmiszert", felhalmoztuk azokat, és az "ilyen árurejtegetők" miatt volt hiány, miattunk kellett sorbaállniuk a szegényebbeknek élelemért. Adtak pár órát, hogy összecsomagoljunk, és egy lovas kocsira felpakoljuk a kis holminkat. Mehettünk, ahová tudtunk, mert a lakást lefoglalták... A Kálvária plébánosa sietett ide, hogy szóljon, egy ideig ellehetünk nála. Volt egy kis kutyám és egy macskám is, azt mondta, azokat is vihetem... Két hét múlva aztán megérkeztek az anyai nagyszüleim Zalaegerszegről, hogy befogadjanak.

Mi maradt a házban?

Minden! Minden! Pár ruhát tudtunk csak elvinni... Azonnal fényképezni kezdték a lakást, hogy megmutassák a népnek, no "így él a burzsuj család". Később próbáltuk megszerezni ezeket a fotókat, de a fényképész azt mondta, elkobozták tőle az ávósok. Amit itt hagytunk, minden azoké lett, akik beköltöztek. Mi kikeltünk reggel az ágyból, ők pedig belefeküdtek... A ház egyik felébe a párttitkár jött, a másik felét pedig kiutalták sokgyermekes munkásoknak, szinte minden szobába más-más család költözött. Közben nagyapámat elvitték és bezárták, két hónap múlva engedték ki, miután nem tudtak ráfogni semmit. Nagyanyám kávémérő iparjogosítványát természetesen megvonták, erről is fennmaradt a levéltári dokumentum, megkezdődött az ellehetetlenítés, hogy ne boldogulhassanak. Nagyapám Tolna megyéből származott, oda mentek vissza, szerencséjére tehát volt hová menekülnie. Igaz, amikor ott kérte a felvételét a téeszbe, azt megtagadták tőle, mondván "politikai szempontból megbízhatatlan". Erről még a szombathelyi pártbizottság is kiadott egy igazolást az ottani elvtársaknak.

Babi nénivel mi lett, miután az anyai nagyszüleihez költözött?

Két évvel később, 1952-ben férjhez mentem, és Szentkirályra költöztem az apósomékhoz, aki mészáros volt, de az ő üzletét és vágóhídját is elvették. Náluk kaptunk egy kis szobát, egy év múlva pedig megszületett az első gyermekünk. Így éltünk, aztán jött '56.

Mit éreztek a forradalom szeléből Szentkirályon?

Nem sokat, de a reményt, hogy ennek az igazságtalan rendszernek vége lehet, azt igen... Hallgattuk a rádióban a híreket, tudtuk, hogy Pesten fellázadtak a fiatalok. Nekünk pedig mindenki azt tanácsolta, hogy most jöjjünk el a házunkba beköltözött párttitkárhoz, és panaszoljuk el neki a sorsunkat. Vettük hát a bátorságot a férjemmel, és becsengettünk. Beengedett bennünket, és mi körülnéztünk. A heverő alól egy géppisztoly csöve lógott ki, én meg oldalba böktem a férjemet, hogy hová jöttünk? Elmondtuk, hogy örökségből vette a család a házat, utána lehet nézni. A férjem unokatestvére ekkor a Magyar Nemzeti Bank főrevizora volt, őt is kértük, hogy igazolja a történetünket. A párttitkár végighallgatott minket, és bár nem ígért semmit, azt mondta, megpróbál segíteni rajtunk.

És, megpróbált?

Három nappal később a párttitkárt - így tudjuk legalábbis - elhelyezték Zalaegerszegre, ő pedig üzent az itteni szomszédokkal, akik bezörgettek hozzánk éjjel a hírrel. Nagy tél volt, '57 februárját írtuk. A férjem épp nem volt otthon, a Tefunál dolgozott, sofőr volt. Mivel kijárási tilalom volt érvényben, csak a rumi vasút mellett tudtam bejönni hajnalban egyedül a belvárosba, hat hónapos várandósan, hogy a fuvarozó cég Király utcai irodájában segítséget kérjek. Rögtön kiállt egy teherkocsi, hazavittek, és Szentkirályon felpakolták azt a pár bútorunkat, amink volt. Elhozták a megüresedett házhoz, de addigra már több kocsi is itt várakozott, mert voltak, akik megneszelték, hogy elköltözött a párttitkár, és szintén pályáztak a lakásokra. Betörtem az ajtóüveget, belülről lenyomtam a kilincset, és bejutottam, de ekkor nyolc fegyveres munkásőr rám rontott, nem felejtem el, amíg élek! Nem vagyok lakásfoglaló - kiabáltam nekik -, én a saját nagyszüleim és szüleim házába jöttem vissza! Erősködtek, hogy utasítást kaptak, de akkor már csak annyit tudtam mondani, hogy ide akkor sem teszik be a lábukat, ha engem agyonlőnek. Ha így tesznek, nem egyedül halok meg, mert terhes vagyok... - elkeseredésemben ezt mondtam, mire ők egyszer csak megfordultak, és kimentek. Otthon már aggódtak értem, apósom jött értem, aztán együtt visszagyalogoltunk Szentkirályra abban a fagyos téli hidegben, ahol a fiam már várt, és a férjem is hamarosan hazaért.

Milyen állapotban volt a belvárosi ház?

Kosz volt, és itt lent üresség. Semmi nem maradt meg a régi bútorokból és festményekből, mert mindent eladtak a beköltöztetett lakók, az ingóságok többnyire a budapesti bizományiban kötöttek ki. A férjem szabadságot kért, hogy lakhatóvá tegyük a házat, és közben a házkezelőségnél is el tudtuk intézni, hogy visszakerüljön a tulajdonunkba az ingatlan.

Nem lehetett könnyű, ha egyszer államosították...

Voltak, akik segítettek. A férjem unokatestvére például a banknál, vagy itt, helyben a tanácson, akik a régi időkből az apósomnak voltak hálásak, mert valamikor zsírral, hússal segítette őket, és most viszonozni akarták. El kell mondanom, hogy ekkor még mindig itt voltak a lakók a többi lakrészben, mi csak a lenti lakás felébe költözhettünk vissza. Idővel aztán mindenkit elhelyezett a párt valahol máshol, és elszállingóztak...

Van Babi néniben harag?

Én inkább a jóakaróinkra emlékezem. Azokra, akik '56-ban biztattak, bátorítottak, hogy jöjjünk el a házhoz, hátha sikerül azt visszaszerezni, és azokra, akik később segítettek bennünket. Vallásosságra neveltek, zárdában tanultam, fontos volt számomra mindig a hit (Babi néni hitoktatója Mindszenty volt), talán ez is hozzásegít ahhoz, hogy ne legyek haragtartó. Tehát harag nem, csak a rossz emlékek maradtak meg az álmaimban a fegyverekről, a munkásőrökről és a csengőről, ami megszólalt, amikor legelőször ránk támadtak az ávósok. A mai napig felriadok éjjelente, aztán megnyugszom, hogy ez már a múlt.