- Háromszor átdolgoztam már ezt a képet, amelyet a Föltámadott a tenger ihletett. Kerestem, hogy mi az, ami túlnő Petőfi költészetén, és ez bizony a forradalmisága - meséli a "kötelező feladatról" Nagy Zoltán, és milyen jól tette, hogy még ennyiszer hozzányúlt, csodálatos lett a háborgó víz feletti égbolt azzal a sűrűn gomolygó - és egy lelehetnyit nemzetiszín - felhővel.

A művészet egy olyan önkifejezési mód, amely más nyelven közöl rólam dolgokat. Ha valaki ezt megtalálja, rá tud szokni. A festészet nagyon sokat segít nekem a mindennapokban. Mindannyiunknak szüksége van a belső nyugalomra, a belső egyensúlyra, és a festészet ebben sokat tud segíteni. Ha valami nagyon erősen megérint, akár öröm, akár bánat, vagy bármilyen fontos gondolat, akkor azt, ami bennem van, leginkább a festészettel tudom kifejezni, közölni. A zene is ilyen. Igen, persze, lehet szavakkal is, de...

...van, amire nincsen szó.

De jól mondja, így van! És akkor ott van az ecset, és itt így "beszélgetünk"!

Ezek a közösségek azért nagyon jók, mert egy nyelvet beszélünk.

Civilben mivel foglalkozik? Jelen van a hétköznapjaiban a festészet?

Nevelő vagyok két lakásotthonban Makón, állami gondozott gyerekekkel foglalkozom. És azt kell mondjam, ha valaki egész nap mások problémájának a megoldásán szorgoskodik, akkor szüksége van arra, hogy horgásszon, zenéljen vagy fessen. Ebben a szakmában gyakran kiégnek az emberek, a nevelők hozzászokhatnak a problémákhoz, rutinból dolgozhatnak, de

ezek a gyerekek nem ezt érdemlik.

Jól sejtem, hogy a festészet része a munkájának, és a gyerekekkel is megismerteti a művészetet?

Igen... Erről sokat tudnék mesélni, mert nagyon pozitív hatása van. Először is, a problémáikat nem rutinból oldom meg, hanem személyre szabottan, és igyekszem megszolgálni a bizalmukat, másképp nem nyílnak meg. A gondjaikat aztán nem cipelhetem magammal, ezeket a festészet által tudom feldolgozni, és fel is kell. De mondok egy példát. Mentem éjszakára dolgozni, leoltottuk a villanyt, kikapcsoltuk a tévét, elraktuk a telefonokat, és elkezdtem mesélni nekik egy törpéről és egy nimfáról, a szépségről, a reménytelen szerelemről, a szívről. Ahogy hallgattak, összebújtak a gyerkekek, kicsik és nagyok, voltak köztük már 18 évesek is. Aztán sokat beszélgettünk a történetről és arról, hogyan kell szemlélni a világot. A mesén keresztül remekül rá lehet világítani az emberi lélekre, ami azért is fontos, mert ezeknek a gyerekeknek nagy deficitjük van e téren.

Mindegyik ki van dobva, mindannyian valamilyen hátránnyal indulnak az életben.

Na de rá három napra olyan képek születtek, ahogy valami döbbenet!

Mindannyian vevők erre a dologra?

Én azt vallom, hogy minden gyerekben van egy kép! Ki kell fogni azt a pillanatot, amikor megnyílnak, és ehhez nagyon sokat kell velük beszélgetni. A lényeg: azt mondtam nekik, hogy felejtsük el a rajzórát, nincs rajzóra. Aki leül a vászon elé, az csak őszintén festhet. Olyan képek készültek, hogy leesett az állam. Aztán azt mondtam a főnökeimnek, hogy adjanak valamennyi pénzt, és csináljunk nekik egy kiállítást, mert azt szerettem volna, ha ők is átélik, amit én már többször átéltem, hogy milyen az, amikor az ember dicséretet kap a munkájáért. Őket legfeljebb a rendőrség szokta keresni, és nem éppen azért, hogy megdicsérje őket.

Azt akartam, hogy legalább öt percig érezzék, milyen az, ha megdicsérnek.

És sikerült!

Kiállítást rendeztek a gyerekek képeiből?

Igen, először Makón, aztán Szegedre is behívtak bennünket, a megyeházára. Bombasiker volt, annyi dicséretet és csokoládét kaptak a gyerekek, mint még soha! A megnyitón felöltöztek cigány viseletbe, táncoltak, és amihez ragaszkodtam:

egyesével, név szerint hívták ki őket és kaptak elismerést.

Mindegyiküknek járt utána a dupla zsebpénz is. Az egyikük, egy lány azután került be az otthonba, hogy nagyon csúnyán elbántak vele. Az első héten meg sem tudtam szólítani, ki sem kelt az ágyból, és a festményével itt ő nyerte meg az első díjat.

A pénzen aztán nem drogot vett, nem szórakozta el, hanem büszkén mutatta, hogy egy nagykabátot vett, olyat, amilyenre régóta vágyott.

Az apjával is rosszban volt addig, de a sikere után felhívta, és elmesélte, mi történt. Sőt, miután kikerült az otthonból, el is vitte megmutatni a képet. Máig a hatása alatt vagyok ennek az esetnek.

Micsoda áldás ezeknek a gyerekeknek, hogy a nevelőjük egy képzőművész!

Még nincs vége! Idén csináltunk még egy kiállítást, egy a korábbinál is klasszabb helyen voltunk, sőt itt már vettek is képet a gyerekektől! Engedélyt kellett ugyan rá kérni a főnökeimtől, de belementek!

Milyen útravalót kaptak mindezzel a gyerekek?

Mondok egy példát. Volt egy kisgyerek, aki nagyon rossz volt, állandóan elszökött, gyerekbilincsben kellett közlekednie, annyira. Egyszer fent volt a kollégiumban, ahol egyébként sokszor szoktunk gitározni, és épp az Oh Mamyt játszottam, ekkor még tényleg kicsi volt. Aztán speciális gyermekotthonban is volt, és jóval később átkerült az utógondozóba, szinte már meg sem ismertem, akkora volt. Megkérdeztem, hogy van, mi történt vele, és mesélte is a sztorikat. Azt mondta, volt fellépése. No, mondom, gitározol? Erre azt felelte, igen, megtanulta gitáron az Oh Mamyt, akkora hatással volt rá régen a játékom. Olyan jóízűen mondta, hogy ő volt a sztár!

Soha nem lehet tudni, hogy mikor mit tudsz adni egy ilyen gyereknek.

Visszahallom a többiektől is, ahogy beszélnek a világról, ahogy elfogadják saját magukat, hogy már nem állandóan az igazságot keresik, mert abba mindig belebuknak. Az ő számukra nincs igazság. Valóság van, amit fel kell ismerni, és ha elfogadják, ahhoz tudnak igazodni. Aki igazságkereső marad, mindenki meg fogja pofozni. Nehéz kimondani, de a világ sajnos ilyen. Fel kell ismerni, mert különben a kudarc vár rájuk. Ezt nagyon nehéz átadni, de a művészettel működik. Nem tudom nem használni ezt az eszközt, ami a kezemben van. Aztán felnőnek, és az egy nagy siker, ha hajlék van a fejük felett, ha normális párkapcsolatuk van, ha munkájuk van. És itt én már kiléptem a történetből.