Sokszínű társaság népesítette be múlt héten a Herényiek Házát - roma alkotótábor zajlott, ahogy minden nyáron -, de van valaki, aki rendre kitűnik a többiek közül. Élénk baseball sapkájával, névre szóló festékkészletével, stílusával. Vári Zsolt minden esztendőben egy kicsit többet árul el magáról.

Min dolgozol? A kötelező Petőfi-témán?

Egyáltalán nem, most teljesen más foglalkoztat. Vizet és követ festek éppen, és megcsillanó fényt próbálom visszaadni, ami nagyon nehéz feladat. Eleve készültem rá, hogy ezen dolgozom majd, a másik tervem pedig a kislányom, Gréta megfestése, már készül a portréja. Lesznek rajta más fontos motívumok is, de alapvetően ő lesz a képen.

Nem akartam rögtönözni, készültem rá fejben.

Mindig érzem rajtad a tudatosságot. Tanultad a festészetet?

Volt egy barátom, akivel együtt nevelkedtünk az intézetben, és tulajdonképpen ő kezdett el rajzolni, én pedig eleinte csak figyeltem. Néhány évvel később, 12-13 éves koromban én is elkezdtem akvarellel festeni. Szép lassan megismertem az anyagot, próbálkoztam, volt, ami sikerült, volt, ami nem.

Sokat segített a rajztanárom is, biztatott, bátorított.

Végül aztán nem tanultam művésznek, és ennek egyszerű oka volt. Néhány ismerősöm, akik bejutottak a képzőművészeti egyetemre, utóbb elveszítették a lelkesedésüket, a motivációjukat. Valahogy ettől féltem, hogy jönnek a kötelező feladatok, és elmegy a kedvem. 

Romaként és állami gondozottként az intézetben milyen lehetőségeid voltak az érvényesülésre?

Az intézet falai között a bőrszínem, származásom nem volt téma, a gyerekek döntő többsége ugyanis roma volt.

Ahogy kikerültem az életbe, jöttek az ütközések:

ha boltba mentem, ha udvaroltam valakinek, ha ügyintézés miatt egy hivatalba mentem be, jöttek a pofonok.

Most egy tehetséges, magabiztos, öntudatos felnőtt vagy, családdal. Mi segített?

A művészet, ami kapukat nyitott meg. Hogy ez mit jelent? Kiállításom nyílt, meghallgattak az emberek, és komolyan vettek, lakáshoz jutottam, és gyönyörű családom van, úgy fogalmaznám meg, hogy

végül előnyt tudtam kovácsolni magamnak a festészetemmel.

De nemcsak segítséget kapok, hanem adni is tudok ezáltal. Itt van ez a tábor, amelynek a költségeihez 100 ezer forinttal én is hozzájárultam. Egyik nap elmentünk boltba, megkérdeztem a többieket, hogy mire van szükség, és belesegítettem az étkezésbe. Elértem egy olyan szintet, hogy segíteni tudok másoknak.

Ha a művészet nem lenne, elbuktam volna.

A következő generációnak mit tudsz átadni?

Járom az intézeteket, lakásotthonokat, mert segíteni szeretnék így is, de sajnos előfordul, hogy egyáltalán nem akarják meghallgatni a tanácsaimat. A fiatalok azt hiszik, hogy ők jobban tudják, majd ők megoldják az életüket, miközben 8-9 évesen dohányoznak, nincs bennük semmi tisztelet, és sorolhatnám! Semmi esélyük így kitörni,

az intézeti létből egyenes útjuk vezet a börtönökbe és a hajléktalanszállókra.

Most ez megy, ördögi kör. Van egy fiú, benne látok valamit, mert kertészkedik, dolgozni akar, hasznos akar lenni. Úgy érzem, belőle lesz valaki. Emlékszem, 6. osztályos koromban én is dolgoztam az intézet kertjében, megjegyzem, csak én jelentkeztem a munkára. Ástam, kapáltam, ültettem, és igyekeztem megtanulni mindent.

Aki elutasítja, hogy valami újat tanuljon, abból nem lesz semmi szerintem.

Persze pénzt mindannyian szeretnének. El szoktam mesélni, hogy én vettem egy szép villát, és elmondom azt is, hogy ezt hogyan értem el.

A családodra vagy a legbüszkébb, igaz?

Így van. Nagyon fontos, hogy olyan párt találjon az ember, akire tud építeni, akiben megbízhat, persze ez a legnehezebb. 38 évesen találtam meg azt a nőt, akire azt mondtam, hogy vele lehet kompromisszumot kötni, és vele működni fog. Elfogadta, hogy festek, ez alap. Két gyermekünk van, de nem is csak van, "létrehoztuk, megalkottuk" őket. A fiam, Ádám 10 éves, a kislányom, Gréta 2, és arra tanítom őket, hogy szeressék meg a tanulást.

Beszélgetek a fiammal az iskoláról, a dohányzásról, az italról, a csúnya beszédről. Amiben jó, abban biztatom, és mindig odafigyelek rá.

Felépítem a gyermekeimben, hogy szeressenek tanulni.

Veled beszélgetett valaki az intézetben?

Á, dehogy. Ilyenekről? Legfeljebb annyit mondtak, hogy tanulj, kész.

Pontosan tudom, hogy mi hiányzott akkor nekem, ezért most azt is tudom, hogy mire van szüksége a gyermekemnek.

Megismertetem velük a művészetet is, de nem ez a lényeg, majd ők eldöntik, akarnak-e ezzel foglalkozni. Igyekszem jó példát mutatni.