Én az élettől kapott ajándéknak tekintettem mindig annak a lehetőségét, hogy ezt tolmácsolhatom az utókor számára. Hiszem azt, hogy múltunk és családi kötelékeink nélkül nincsen jövőnk sem. Ideális esetben a családi generációk is szorosan egymásra épülhetnek, a nagyapa térdére ültetheti a kisunokát és elmesélheti élete történetét. Ha ennek az “építménynek” ingatag alapot készítünk, vagy elhanyagoljuk, nem tudunk rá biztonsággal építeni, amit alkotunk, ingatag lesz és idővel leomlik. Szombathelyen minden kezdeményezést, ami Éhen Gyula nevét viseli, megfelelő alapnak érezhetünk a város jövőjének építéséhez. Legyen az Éhen Gyula Kör, Éhen Gyula-díj, Éhen Gyula Akadémia és egyéb polgári kezdeményezések. Úgy gondolom, Szombathely városa mindannyiunké, miképpen az egykori polgármester emléke és munkásságának eredménye is. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jelenik meg Éhen Gyula neve a helyi politika szereplői és egyéb polgári kezdeményezések kapcsán. Ez számomra két dolgot jelent. Az utókor elismerőleg, méltónak tartja, hogy neve alatt építse tovább városunk jövőjét. A másik megközelítés kissé árnyaltabb. Marketingfogásként is értelmezhető az Éhen név használata, amivel bármi eladható és előadható a szombathelyi polgárok számára. Ez esetben nem az elődök előtti tisztelgés az elsődleges cél. Én bízom abban, hogy a néhány ezirányú próbálkozás valóban csak próbálkozás marad, és Szombathely jövője, fejlődése lesz az egyetlen cél.
Aki Éhen Gyula családtörténetét napjainkig ismeri, tisztában lehet azzal, hogy generációkra visszamenőleg a konzervativizmus volt a jellemzően elfogadott szemlélet. Nagyapám erős nemzettudattal megáldott, mélyen vallásos, ateizmust elutasító, az akkori korban liberális gondolkodásmódú politikus volt. Ez nagyfokú szociális érzékenységgel párosult a város hányattatott sorsú polgárai iránt, de nem szocialista volt! Ha átgondoljuk, hogy mit is takart a századfordulón a liberalizmus fogalma, nyilvánvalóvá válik, hogy mást, mint most, a 21. században. Ő erős nemzettudattal megáldott liberális gondolkodású volt, ma viszont vagy nemzetben gondolkodó, vagy liberális kellene, hogy legyen. Napjainkban e kettő nem egy irányba vezető út már.
Elevenen él bennem, amint nagyanyám mesél arról az időszakról, mely felemésztette az éheni hagyatékot, a birtokról elhajtották a lovakat és a jószágot, a földeken idegen eke fordította a hantot, az erdők felett pedig már a tanács rendelkezett. A Szily János utcai bérházba idegen családok költöztek, Ők maguk pedig tanácsi bérlakásba kényszerültek. Szinte minden, amit a család generációkon keresztül felépített, a szocialista rendszer martalékává vált. Néhány múzeumi relikvia, korabeli irat kivételével az erkölcsi örökség maradt a miénk, ami örök és elvehetetlen érték. Ennek az örökségnek a birtokában örömteli számomra, amikor szombathelyi polgári kezdeményezések Éhen Gyula neve alatt szerveződnek, némely esetekben viszont azzal szembesültem, hogy a nevével fémjelzett, „polgárinak” nevezett események vendége köztudottan a korábban említett kommunista rendszer gyermekei közül került ki. Nem vagyok meggyőződve, hogy a szervezők kellő családtörténeti ismerettel rendelkeznek. Szeretném az illetők figyelmébe ajánlani Éhen Gyula „A felfordult ország” című írását, amelyben a szocialista állam és a Tanácsköztársaság hű kiszolgálóit tűzi tollhegyre. Olvashatnak benne a szesztilalmat betartató alkoholista pártbizalmiról, a vörösőrség parancsnokáról vagy a “tanítónő elvtársnőről”. Nem kell, hogy az olvasó tudjon a sorok között olvasni ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon számára az író elutasítása a kommunista-szocialista rendszerrel szemben. Sajnálatosnak és méltatlannak tartom, hogy ilyen nyilvánvaló értékrendbeli különbségeket sem tartanak tiszteletben, amikor Éhen Gyula nevét a politika palettáján szereplők a siker érdekében felhasználni kívánják. Ez úgy tűnik számomra, mintha a magyar március 15-i ünnepélyre meghívást kapnának a Habsburg uralkodói család leszármazottjai, vagy a trianoni megemlékezésre meghívót küldenénk a román államfőnek. Szeretném, ha a történelem szálait végigkövetve mérlegelésre kerülnének ezek a szempontok is, amikor a város lakosságát megszólító rendezvény szerveződik.
Mindent egybe vetve, úgy gondolom, az egykori Polgármestert büszkeséggel töltené el az utódok Szombathelyért folytatott munkássága. Büszkén vethetne pillantást a Berzsenyi térre, a Fő térre, az Isis-szentélyre, a víztorony megújult épületére, a város kulturális életére. Szívesen utazna körbe a város utcáin a néhai villamos vonalán, látva, mivé nőtt szeretett városa. Némely esetekben viszont eljátszottam már azzal a gondolattal, vajon mit gondolhat az utókorról, amikor a Városháza tanácstermében, a festményen “hallja” vagy “látja” a városi politika történéseit? Vajon mindenkinek járna a cukorka, amit az unokája szokott kapni, amit a jól végzett munkával kiérdemelt... ?
Simon Balázs, Éhen Gyula ükunokája
