(Fotó: szatmar.ro)

A dupla-első részben nem volt semmi maradandó, leszámítva -a méltán elfeledett Tea című vígjátéksorozatban is szereplő - Mazányi Eszter elegánsan felpolcolt melleit. Igen, a mellei is szerepeltek abban a sitcomban, de akkor kevésbé voltak ennyire emlékezetesek. A színészi játékkal nincsenek nagy gondok, hiszen nem történik semmi a cselekményben, amit akármelyik színésznek is el kellene játszania, vagy át kellene élnie.

A történet bevezetésére ugyanis izgalmasabb cselekményt kellett volna kitalálni annál, hogy egy agresszív környezetszennyező megfenyeget egy puhány főszerkesztőt, mindezt annak elkerülésére, hogy a felesége megsejtse, hogy a rosszfiú nem üzletelni jár éjszakánként, hanem egy színésznőcskével hetyeg. Pedig a környezet szennyezője igenis büszke arra, hogy egy celeb a barátnője, és még az sem zavarja, hogy ki kell okítania arról, hogy a laptopot nem szabad puha helyre tenni, mert ott nem szellőzik, és ezért elromlik. Igen, ilyen párbeszéd is volt.

A sorozattal a gyenge sztorin és a pocsék dialógusokon kívül az a másik probléma, hogy talán a készítői sem tudták, hogy pontosan mit szeretnének látni. Egy vérbeli magyar sorozatot? Vagy olyat, amiben ha nem látjuk a szereplők száján, hogy magyar nyelven beszélnek, akkor azt hinnénk, hogy egy újabb amerikai sorozatot látunk? Ráadásul valamilyen okból megpróbáltak a valóság és a fikció határán mozogni, és valóságos elemeket pakoltak bele egy teljesen kitalált történetbe. Bár ezzel valószínűleg csak azt szerették volna elérni, hogy a nézők jobban beleélhessék magukat a cselekménybe, de ez mégsem sikerült.

Ráadásul olyan lassú a történet folyása, hogy egy átlagos Barátok közt vagy Jóban-rosszban részben kétszer ennyi csavart láthatunk, pedig azoknak feleennyi a műsoridejük. Így a közelébe sem kerülhettünk, de még csak sejtelmünk sem lehetett róla, hogy miért kapta a Marslakók címet a sorozat, ahhoz utána kell olvasni az interneten, vagy kihagyni néhány részt és később bekapcsolódni. Úgysem maradunk le másról, maximum két betört orról, és három olyan beszélgetésről, amit az egyik fél például azzal szakít meg, hogy hoz egy tálka mogyorót. A bevezető rész vége egyébként kifinomult módon a főszereplő halálának lehetőségével operál, mintha lenne olyan néző, aki izgulna azért egy napig, hogy tényleg meghal-e a felpolcolt mellű újságírónő.

És a stáblista elindításával egy agymosás keretein belül csinál magából hülyét Bebe, miközben elénekli-táncolja a sorozat főcímdalát. Az alacsony költségvetésű klipnek is alig nevezhető nullkoncepciós felvétel nem nevetséges, de meg sem próbál az lenni... pedig akkor azt hinnénk, hogy van annak oka, hogy Bebe végighörög egy óvodásszintű dalszöveget.

Összességében a sorozat kiagyalónak ezen okok miatt csak annyit üzennénk: Mars haza!