Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szervezettel?

Egy barátnőmmel azon törtük a fejünket 2018-ban, hogy mi lenne az a program a nyári szünidőben, amit szívesen csinálunk. Önkénteskedni akarunk, és kerestük a megfelelő helyet. Távolabbi ismerőseim révén már a látóteremben volt az InDaHouse, amelyről ekkor még csak annyit tudtam, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Pont ekkor végeztem az egyetemen kisebbségszociológusként, tehát volt bennem nyitottság ezekre a társadalmi csoportokra, érdekelt, hogyan élnek. Alap- és mesterképzésen is szociológiát tanultam, de hiányzott, hogy valódi tapasztalatokat szerezzek. Az egyetemi évek az elméletről szóltak, és azt éreztem,

úgy leszek hiteles szakember, ha ezekkel az emberekkel kialakul valamilyen kapcsolatom.

Rögtön elköteleződtél?

Eleinte csak néhány szabad nyári napot szerettünk volna értelmesen eltölteni, semmi több. Megtudtam, hogy a szervezet épp a központját építi Miskolc mellett, ami izgalmas kihívásnak tűnt, és úgy döntöttünk, elmegyünk Borsodba mi is segíteni az építkezésen. Az épületre azért volt szükség, hogy legyen hol tanulniuk a felkarolt gyerekeknek, illetve legyen hol aludniuk hétvégente az önkénteseknek. Nem mindennapi, hogy civilként valaki bekapcsolódhat ebbe a munkába, és ez vonzott, mert kiléphettem általa a komfortzónámból. Az elméletet addigra megtanultam,

most viszont hasznosnak éreztem magam.

Hogyan képzeljük el az építkezést? Önkéntesek végezték például a falazást?

Igen, mi raktuk a téglákat, persze hozzáértő irányításával. Nekem tériszonyom van, emlékszem, már a tetőszerkezetnél tartottunk, amikor a fal felső téglasorán kellett végigsétálnom, látszott rajtam, hogy nem sűrűn csinálok ilyet. Mégis jó volt, hogy szembenézhettem a félelmeimmel vagy az ismeretlennel. Hozzáteszem, úgy, hogy eleve segítő szakmám van, nem is olyan furcsa, hogy ilyen területen végzek önkéntes munkát, de sokan vannak köztünk olyanok, akik egyáltalán nem ilyen közegben mozognak, mondjuk multinacionális cégnél dolgoznak. 

Hol működik az InDaHouse, és mi a lényege?

Az önkéntesközpont Hernádszentandráson, Miskolc közelében épült fel, itt nagyobb gyerekeknek tartanak az önkéntesek hétvégente csoportos és egyéni foglalkozásokat. Ezenkívül a környéken Ináncsra és Perére is kijárunk kisebb gyerekeknek foglalkozást tartani a saját otthonukban. Nemrég bekerült a programba egy negyedik település, Fügöd is, ahol igazi mélyszegénységben, telepi körülmények között élnek a roma családok. Az egész térségre egyébként jellemző, hogy az itt élőknek nagy szükségük van az ilyen támogatásra,

nem véletlen tehát, hogy az alapító Benkő Fruzsina szakmai ajánlások alapján itt indította el a szervezet működését.

Tény azonban, hogy az ország más részein is lenne létjogosultsága. Döntő többségében önkéntesek végzik ezt a munkát, fizetés nélkül.

Szívesen fogadtak téged?

Igen, rendkívül nyitottak voltak. Kiemelnék ezzel kapcsolatban valamit: fontos az önkéntességben, hogy legyen benne valami, amit az ember visszakap.

Nem lehet ugyanis úgy önkénteskedni, hogy csak adsz, és adsz, és egyfajta mártírszerepben tetszelegsz.

Amit én személy szerint visszakapok, az az, hogy nagyon nagy szeretettel fogadnak, és van egy erős megtartó közeg.

Mi fogadott, amikor terepen kezdtél dolgozni? Milyen élményeid voltak?

Van az emberben egy kép arról, hogy hogyan élnek a mélyszegénységben lévő családok, tanulunk, olvasunk róluk, látjuk a tévében is, de amíg nem tapasztaljuk a saját bőrünkön, addig távolinak tűnik. Ezt a képet össze sem lehet hasonlítani a valósággal, azzal, ami olyan szegregátumokban, cigánysorokon tapasztalható, mint amilyenek Fügödön vannak. Hernádszentandrás más, bár ott is nagy a szegénység. Én a kora gyermekkori programban kezdtem el önkénteskedni, ahol a legkisebbekkel, a 0 és 5 éves kor közötti kicsikkel foglalkozunk. Hozzájuk kimegyünk, és a saját házukban találkozunk velük. Tudni kell, hogy a legtöbb helyre nincs bevezetve a víz és a gáz, csak a villany. A házak zöme nagyon rossz állapotban van, és jellemzően egy- vagy kéthelyiségesek. Ha megérkezem, az egyik szobát befűtik, ahol nagyon meleg szokott lenni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy amikor ott vagyok, nem érzem, hogy a körülmények nyomasztóak lennének.

Nem ezeken van a fókusz, hanem azon, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat csökkentsük. Engem ez hajt.

Hogy fogadnak ilyenkor a családok?

Letámad legalább három-négy kisgyerek, akik játszani akarnak, hozzuk zsákokban a játékokat, és megkezdjük a 45 perces fejlesztő foglalkozást. Ezek a gyerekek ugyanolyan lelkesek tudnak lenni, mint a jobb körülmények között élő társaik. Öröm van az arcukon, szeretnek játszani, és szeretik, ha figyelnek rájuk, erre és a szeretetre nagyon nagy igényük van. És ezt meg is kapják a szüleiktől, ilyen szempontból nem látok különbséget.

Ezek szerint nem látod azt, hogy elhanyagolnák a gyerekeket, nem törődnének velük?

Külön kell választani a kettőt. Az, hogy milyen sorsa lesz egy gyereknek, a szerencsén múlik, azon, hogy milyen családba születik bele. Ha valaki egy szegény családba születik, ráadásul roma is, meg van pecsételve a sorsa.

Ezeknek a gyerekeknek sokszor nincs jövőképük,

fogalmuk sincs arról, hogy mi mindent tanulhatnának, mi mindennel foglalkozhatnának felnőttkorukban, egyszerűen nem látnak erre példát a szüleiktől, akik közmunkát végeznek, mert csak erre van lehetőség az adott településen.

Konkrétan miben tudsz a gyerekeknek segíteni? Hogy néz ki egy foglalkozás?

Fontos, hogy minél korábban kezdődjön el a fejlesztésük, mert így lehet a legjobb hatást elérni. Különböző feladatokkal fejlesztjük a finommotorikus készségüket, formákat, számokat, színeket tanulunk, tehát olyan dolgokat, amilyeneket egy két-három éves gyereknek tudnia kell. Járjuk a falvakat egy autóval, és az adott helyen kipakoljuk az ott szükséges játékokat. Minden foglalkozás után írunk egyébként feljegyzést, amiből követhető, hogy az a gyermek hogyan fejlődik, mire van még szüksége, és ebből felkészülök a következő alkalomra, megtervezem, hogy mit kellene gyakorolnia.

Ő úgy érzi, hogy teljesen szabadon játszik, miközben mi terelgetjük.

Sokat énekelünk, könyvből mesélünk, és megmutatjuk nekik, hogy milyen az, amikor nem a képernyő köti le őket. Kapcsolatba lépünk a szülőkkel is, beszélgetünk, bevonjuk őket, sokszor nézik is, ahogy dolgozunk. Ezzel eszközöket kapnak ők is a kezükbe. Megfigyeltem, hogy ők is nagyon érdeklődőek, együttműködőek. Ezek a szülők nem azért nem adják meg alapból a fejlesztést a gyermekeiknek, mert nem akarják, vagy nem jó szülők, hanem mert nincsenek meg hozzá a tudásbeli és tárgyi eszközeik. Egyszerűen anyagi és szellemi depriváltság jellemző rájuk, és úgy vélik, a gyerek tanítása egy intézmény feladata. De gondoljunk bele, pár évtizede nekünk sem volt teljesen természetes, hogy egy gyerek számára az élete első éveiben mennyire fontos ez a fajta támogatás. Elsősorban kompetenciákat fejlesztünk, azaz abban segítünk, hogy amikor óvodába vagy iskolába mennek, meglegyenek hozzá a képességeik. És idővel minden gyerekben fel lehet fedezni valami tehetséget, amivel később kezdeni lehet valamit.

Elfogadják a segítséget?

Megvan már a bizalom a szervezet felé azon a vidéken. Ha nem is tudják, hogy én ki vagyok, azt tudják, hogy az InDaHouse önkéntese vagyok, és azért vagyok ott, hogy foglalkozzak az ő gyermekével. Ez elég is, nagy nyitottsággal szoktak minket fogadni, presztízse van ennek a szervezetnek. És van egy nehéz dolog ebben:

nem szabad, hogy azt érezzék: "felülről lehajolok hozzájuk",

hogy majd én mentem meg őket, a pesti, nem roma, középosztálybeli "valaki" mondja meg, hogy hogyan éljenek és hogy mi jó annak a gyereknek! Mert

bár van, amit helyzetemből fakadóan tényleg tudhatok jobban, de azt nem, hogy ő hogyan nevelje a saját gyermekét.

Hosszú távon mik az eredményei ennek a munkának?

Látunk pozitív példákat. Akikkel a mi önkénteseink foglalkoztak, az a tapasztalat, hogy könnyebben veszik az akadályokat például középiskolában.

Motiváltabbak a továbbtanulásban is, abban, hogy érettségit akarnak.

Az igazság azonban az, hogy ennek a műfajnak nem pár év alatt van hatása, inkább évtizedek, generációk munkája. A lényeg, hogy legyenek közöttük olyanok, akik a többiek számára jó példák, minták lesznek, vagy

felnőve kompetens szülőkké válnak, akik már mást adnak tovább.

Belőled mennyit vesz ki, és mennyit ad vissza számodra ez az önkéntes munka? Hogyan formált?

Voltak más önkéntes munkák is, amiket kipróbáltam, és nem fogok hazudni, volt bennem eredendően egyfajta bűntudat és düh amiatt, hogy én szerencsés vagyok, jó körülmények közé születtem. Igazságtalannak tartottam, hogy mások nem ilyen szerencsések.

Nem akartam buborékban maradni, tenni akartam valamit.

Ez a düh azóta csillapodott bennem, mert egyébként felemésztett volna, kivett volna minden örömöt ebből a tevékenységből. Nem szabad kötelességből adni,

a kulcsszó a kölcsönösség.

Én a valahová tartozás érzését kapom vissza. Ezt jelenti az önkéntesközösség tagjának lenni.

A foglalkozásokon készült fotók az InDaHouse tulajdonát képezik, a szervezet engedélyével közöljük.