Divide et impera! Oszd meg és uralkodj! Így tudta a városnyi Róma előbb Itáliát, majd a Földközi-tenger térségét uralma alá hajtani, akaratát népek tucatjaira rákényszeríteni.

Akik a tényleges hatalmat szeretnék gyakorolni tartományok és kontinensek felett, most is a megosztás fegyverével élnek: nők és férfiak, hetero- és egyéb szexuálisok, bal- és jobboldaliak között szítják a feszültséget. Kijátsszák a fehérek ellen a feketéket, keresztények ellen a muszlimokat.

Soha nem az egységre, hanem a kétségre törekednek.

Ezt erőlteti a gazdaságot-pénzügyeket-kultúrát-médiát uraló fősodor, amit igyekeznek mindenkire rákényszeríteni, és alternatíva nélküli világképként bemutatni.

Ennek következtében országokon, nemzeteken, családokon belül keletkeznek végzetes törésvonalak. Folyamatosan állást kell foglalni, ide vagy oda állni, s a máshová tartozókat ellenségnek tekinteni.

Régen a vezető (fáraó, törzsfő, király, sőt a családfő is) szent és sérthetetlen volt. Isten kegyelméből, transzcendens, megkérdőjelezhetetlen felhatalmazással uralkodtak; fel sem merült az átlagemberben, hogy ezt kétségbe vonja. (Még az olyan gazemberek, mint Ferenc József vagy Kádár iránt is kialakult egyfajta ragaszkodás.) Amikor a későbbi II. András elfogatta a bátyját, Imrét, hogy letaszítsa a trónról, Imre egyszerűen kisétált a fivére táborából.

Meglátom, ki mer kezet emelni a felkent királyra?”; senki sem mert.

Hogyan lett ebből a vezetők gyalázása, dehumanizálása? Amikor a nekünk nem tetsző politikus már megsemmisítendő célpont?

Akár mi magunk is megölnénk, de ha más teszi, tapsolunk neki.

Mindez ráadásul pont akkor, amikor már mi választjuk őket. Demokráciában értelmetlen megölni a miniszterelnököt, hiszen négyévente meg lehet tőle szabadulni. Ha pedig a többség nem akarja leváltani, akkor a lelövése nem hősiesség, nem forradalmi tett, nem az igazság győzelme, hanem szimpla, aljas indokból elkövetett gyilkosság.

Talán éppen azért szűnt meg a tisztelet, mert a vezető már nem Isten, hanem a bármilyen nép kegyelméből – az okoskodó, a részeges, a saját életét sem rendezni képesek – „kegyelméből” uralkodó.

Tőlem kapta a hatalmat, mit tiszteljek rajta!

Most megtudtuk, hogy Szlovákiában is ugyanaz a gyűlölködés folyik, mint nálunk. Ahol az egyik oldal és hívei nem elsősorban az elvek, a programok alapján vitatkoznak, hanem a személyeket célzó indulatokból táplálkoznak.

Minek a hozadékai a kettészakadó társadalmak? A pártokra épülő parlamentáris demokráciáé? Miért kell egy nemzeten belül (legalább) két oldalnak lennie? 

Nem lehet, hogy Putyin 87%-a sokkal egészségesebb?

Az 51-49-es végeredmények arról tanúskodnak, hogy a közösség teljesen megosztott.

„Minden politikus gazember”; ezt a mondatot, s a vele járó állapotokat a komcsik terjesztették el a rendszerváltás után, így rántva le maguk mellé a többieket. Hogy ne lehessen azt mondani:

vannak a gazember politikusok, de vannak a jók is.

Az ilyen közhangulatban nem csoda, hogy ha valakinek nem tetszik az irány, erkölcsi fölényt érezve húzza meg a ravaszt.

Nálunk eddig a miniszterelnököket inkább törvényesnek álcázott eljárásokban végezték ki, nem az utca, hanem a megszálló hatalom mondta ki az ítéletet. Ráadásul nagyon nehéz az aktuális elvárásoknak megfelelni. Gondoljunk arra, hogy Bárdossy Lászlót azért végezték ki, mert hadat üzent az oroszoknak.

Orbánt most egyesek azért likvidálnák, mert nem üzen nekik hadat.

A politika veszélyes üzem, de nem is az egyén élete a fő probléma (a tűzoltó is belehalhat a szakmájába, újabban a tanárt is megkéselhetik, sőt népszerű zenésznek se jó lenni, lásd John Lennon esetét), hanem a nemzet végzetes kettéosztása, polgárháborús helyzet teremtése. Ez az, ami káros, romboló – és ezért elfogadhatatlan.

Fico lelövése nem a személyes sors miatt tragikus és tanulságos elsősorban – a politika oltárán olykor falvakat, népeket, országokat áldoznak fel –, hanem a viszonyok miatt, amik idáig vezettek.

A költőket néha magával ragadja az indulat, és beleszerelmesedve saját jambusaikba úgy képzelik, őket rendelték a kizökkent idő helyretolására. De azt hiszem, még Petőfi sem gondolta komolyan, hogy felakasztaná a királyokat (amikor egy elég népes forradalmi tömeg élén masírozott, maximum néhány szavalat volt, amit megengedett magának), ahogyan József Attila se készült tiszta szívvel betörni vagy embert ölni (nem is tett ilyet.)

Ellenben Juraj Cintula, a szlovák költő megtette.

Irodalmi géniuszban valószínűleg nem ér fel Petőfihez vagy József Attilához, ezért inkább így keresett hírnevet, akár az ókorban az Artemisz templomot felgyújtó Hérosztratosz.

1981 márciusában egy Hinckley nevű férfi rálőtt Ronald Reagan amerikai elnökre. (Tettét azzal indokolta, hogy így akarta elkápráztatni Jodie Foster színésznőt, de ez a vágya hiábavalóságnak bizonyult, mert a színésznőről később kiderült, hogy leszbikus.) Reagan túlélte a merényletet, de súlyos sebet kapott. Amikor tolták be a műtőbe, akkor sem vesztette el a humorérzékét, és odafordult az operációra készülő orvoshoz:

Remélem, maga republikánus, doktor úr.” A sebész válasza egy másik, szebb kort idézve így szólt: „Ma mind republikánusok vagyunk, elnök úr!”

Ami azt jelenti, hogy nem, nem rád szavaztam, de egy nemzethez tartozunk, a választott vezetőnket, a hazánkat, az ethoszunkat, a szuverenitásunkat, a demokráciánkat ma támadás érte, ilyenkor nincs jobb- és baloldal.

Hová lett ez a mentalitás, ez az Amerika, ez a nyugati civilizáció?

Az eredeti cikk itt olvasható.