A sarokba szorított gyűlölet fanyalog csak a győzelmünkön

mandiner.hu • 2023. november 20., hétfő •
A magyar válogatott sikere azoknak is üzen, akik kirekesztik magukat a közös élményből.
A sarokba szorított gyűlölet fanyalog csak a győzelmünkön

Constantinovits Milán gondolatai a mandiner.hu-n.

Győzelemmel ért véget a magyar válogatott Európába tartó menetelése. Szerénytelenség nélkül diadalmas út vezetett idáig, vereség nélkül, olykor szemkápráztatóan szép játékkal verve a papíron izmosabb csapatokat is. És ez még akkor is igaz, ha az utóbbi években hozzászokhattunk, hogy már nem kínkeserves, matematikai alapon kiszenvedett esélyünk van a kontinensviadalra kijutni, hanem 

TÚLZÁS NÉLKÜL EGYENRANGÚ FÉLKÉNT SZÁLLHATUNK HARCBA BÁRMELY NEMZET FIAIVAL.

Ez a győzelem, ez a diadalút, Szoboszlaiék csodája pedig akkor is az összmagyarság értéke, ha néhányan látványosan és jól komponált blaszfémiából nem kérnek belőle. Rossi válogatottja ugyanis nem attól lesz magyar és közös kincsünk, hogy minden tagja kifogástalan választékossággal beszéli anyanyelvünket. Sokkal inkább amiatt, mert a hazánkból generációk óta elszármazott sportolók megsejtenek és lényükké emelnek valamit abból a kollektív tudattalanból, abból a közös erőtérből, amit nemzeti összetartozásnak hívhatunk.

Amikor Marco Rossi hevült nyilatkozatban a magyar válogatott támogatását kéri, akkor épp erről 

AZ IDENTITÁSUNKAT ACÉLOZÓ, MAGYART A MAGYARHOZ ÖSSZEHUZALOZÓ MÁGIKUS ERŐRŐL BESZÉL.

Egy olasz mester, aki szintén birtokosa a beavatottságnak, annak a futballmisztikumnak, ami több, mint a gyepen látható küzdelem. Ebben a misztikumban ér össze Puskás és az Aranycsapat legendája vagy Vincze Ottó pimasz gólja a Grasshopper ellen a 2016-os Európa-bajnokság felejthetetlen pillanataival.

Nemrég búcsúztattuk a hosszúra nyúlt, aszályos évtizedek után erre a kontinenstormára végre magát kiverekedő válogatott néhány nagyságát. A közelmúlt magyar futballját meghatározó Király Gábor és Gera Zoltán után a küzdeni tudásból példát mutató tehetségek, Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám is visszavonult a nemzeti tizenegytől. Amikor e hasábokon méltattam pályafutásukat, a sorok között átszüremlett azért a kétség. Nélkülük folytatódhat-e a magyar futball felemelkedése? Leszünk-e még jegyzett csapat Európa-szerte? Van magyar focijövő?

És e tépelődések rég nem önmagában a válogatott sikerét érintették. E kérdések veleje, hogy tartósítható-e az az össznemzeti eksztázis, ami a magyar győzelmeket kíséri. 

LEHET-E A PÁRTOKON, VILÁGNÉZETEN ÉS KICSINYES MINDENNAPOKON FELÜLEMELKEDŐ ALAPÁLLAPOT A NEMZETI BÜSZKESÉG?

Ha a fanyalgó sajtót olvassuk, a válasz kiábrándító lehet. Ám hiszem, hogy ez csupán a sarokba szorított gyűlölet. Hiszem, hogy amit Rossi mester vezényletével a pályán művel Szoboszlai, Dibusz vagy Nagy Ádám, az egész nemzetünket megemeli. Hogy a többség érzi, érti és magáénak tudja az ő kitartásukat, szenvedélyüket és diadalukat.

Esterházy Péter, Lázár Ervin, de még Moldova György is nagyon jól tudta, hogy a futball nem pusztán az önmaga szépségéért létezik: az átszellemülés lehetőségét kínálja nekünk, szurkolóknak is. És most a focifanyalgóknak talán kognitív disszonanciát okozok, de nem az a lényeg, hogy szeressük a játékot. Lehet nem érteni, és lehet nem lelkesedni iránta. Ízléskérdés. Viszont tisztelni kell a magyarság közös szívdobbanását, azt az eufóriát, amit egy-egy nemzeti siker jelképez. Akarva akaratlanul részesei vagyunk és leszünk. És ez így jó.

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert

közösség

további frisss

lap tetejére