Ezt is megélte: 25 éves lett az euró

• 2024. január 17., szerda •
Az EU közös pénzneme túlélte a gyermekkor és a kamaszkor megpróbáltatásait, és a korábbi évekhez képest manapság kevesebben vitatkoznak célszerűségéről, működőképességéről.
Ezt is megélte: 25 éves lett az euró

A világ második legnagyobb tartalékvalutája az amerikai dollár után, s szintén a dollár után a második legnagyobb forgalmat lebonyolító pénzneme, amelyből több mint egytrillió eurónyi érték van összesen forgalomban az átlagemberektől a vállalkozásokig – s amely a világ lakosságának több mint 5 százalékát és a világgazdaság egyhatodát képviselő Európai Unió stabil közös pénze - írja a Mandiner.

Ez az euró ma röviden, és ezen szempontok alapján az euró egy sikertörténet.

Huszonöt éve, az előző század és évezred végén történt, hogy az európai közös pénznem valósággá lett: 1999. január 1-jén, akkor még nem fizikai formájában megszületett az euró intézménye, amihez a tagállamok hozzákötötték saját akkor még létező pénznemeiket. Onnan még három évet kellett várni arra, hogy 2002. január 1-jével az emberek kezükbe vehessék sok ország új, közös pénznemét, amit sokan az európai közösség régi álma – és egyúttal egyben tartása – szimbólumának tartanak.

Az euró története azonban nem is 1999-ban kezdődött – sok évtizeddel korábban formálódni kezdett a közös pénz eszméje. Már a két világháború közötti Népszövetségben is felmerült annak gondolata, de még azt is megelőzően, az 1800-as évek második felében több évtizedig létezett a Latin Monetáris Unió (Franciaország, Olaszország, Svájc és Belgium), valamint a Skandináv Monetárius Unió Svédország és Dánia között. Mindegyik az összehangolt monetáris politikákban rejlő lehetőségeket próbálta kiaknázni – amíg a történelem fordulatai szét nem szakították a próbálkozásokat.

A világháború utáni évtizedekben aztán sorra kialakultak a nyugat-európai közös intézmények, és ismét felerősödött a közös pénzügyi politika ideája is. Pierre Werner luxemburgi miniszterelnök már 1970-ben jelentést tett közzé, amiben a közösség tagállami pénznemeinek „teljes és visszafordíthatatlan” összehangolását, valamint a tőke mozgásának teljes liberalizációját szorgalmazta. Igaz, közös pénzt Werner még nem javasolt, de jól látszik, hogy már ekkor is 

összekapcsolódott az európai közösség tovább építésének és pénzügyi unióval való további megerősítésének gondolata.

Épp a napokban halt meg Jacques Delors, aki joggal tekinthető az euró egyik atyjának – nem az egyetlennek, mert ez a titulus megilleti Lámfalussy Sándort is, aki magyar földről elindulva lett nemzetközi hírű közgazdász és bankár. Lámfalussy Delors mellett dolgozott a francia politikus bizottságában, amely a nyolcvanas évek végén kidolgozta a végül az euró bevezetéséhez vezető közös uniós pénzügyek rendszerét. Delors-ék azzal érveltek, hogy a sokak által áhított európai közös piacot csak egy közös monetáris unió segítségével lehet megteremteni és fenntartani. 

A kilencvenes évek folyamán Delors-ék érvei meggyőzőek voltak a döntéshozó politikusok számára, akik történelmi jelentőségű elhatározással engedték el a nemzeti pénznemeiket, s álltak a közös pénz mellé. Az, hogy egy Franciaország vagy egy Németország feladja saját pénzét, hogy egy közös pénznemmel működjenek tovább, talán még a kilencvenes években is olyan utópisztikus gondolat volt, mint mondjuk a nyolcvanas években az, hogy egy emberöltő alatt Európa nagyja egy közös, (jobbára) belső határok nélküli térséggé olvad össze.

Az euró az elmúlt negyed évszázadban 

az európai közösség bástyája, biztosítéka – és kemény kritikusai szerint börtöne – lett.

Hasznos vagy haszontalan az euró? Komplett, jövőképes sikertörténet vagy végzetes, jóvátehetetlen zsákutca a közös pénz? Az erről szóló viták végigkísérték az elmúlt három évtizedet, és ennek a vitának gyakorlatilag soha nem lehet majd pontot tenni a végére. Erényei ugyanúgy vannak, mint hátrányai.

A magas szintű közgazdasági, pénzügyi vitákat követve leszűrhető azonban néhány egyszerű, józan megfontolás: az euró, mint különböző országok közötti bármilyen más közös pénznem, leginkább akkor és ott működik, ahol az érintett országok nagyjából hasonló fejlettségi szinten állnak, ahol a gazdaságok méretei, működési modelljei, az életszínvonalak hasonlóak, egyáltalán a társadalmak közmegegyezései hasonlítanak egymáshoz. Vagyis ha nincs olyan ország a közösségben, amely még nagyon nem éri el a közösség többségének és vezetőinek fejlettségi szintjét, vagy egyébként nagyon más, a sajátos helyi kultúrában gyökerező filozófiák és gyakorlatok jellemzik őket. Mert ha egy ország nagyon elüt a közös pénznemet használók többségétől; ha messze nem olyan fejlett, mint a többiek; ha, mondjuk így, nagyon máshogy van huzalozva a döntéshozók agya, akkor annak az országnak zsákutca lesz az euró. 

Mert akkor egyszerűen csak kiszolgáltatja magát, szuverenitásának egyik utolsó erős bástyáját is feladva

más, fejlettebb és erősebb hatalmak döntéseinek, még a pénzügyi politika terén is.

Ezért nem volt soha gond az eurón belül egy német-holland együttműködéssel, de ezért voltak azért súrlódások a francia és német euró-politikák között; és főleg ezért fékezett be gyakorlatilag az összes dél-európai ország fejlődése az elmúlt két évtizedben – a korábbi gyors fejlődésük ellenére. Nem beszélve a problémás családtagról, Görögországról, ami a trükkök százaival véghez vitt eurócsatlakozásától a sok éven át húzódó görög euróválságon át a gyámság alá helyezett költségvetési és pénzügyi politikájukig az euró sötét oldalának igazi panoptikumát mutatta be az évek során.

*

Milton Friedman közgazdász, neoliberális héja egy 1997-es, még az euró megszületése előtt közölt írásában ijesztő pontossággal vezette le, hogy milyen veszélyekkel jár egy felemás módon bevezetett, túlságosan sokszínű és eltérő államok közötti közös pénznem.

A The Euro: Monetary Unity To Political Disunity? (Euró: monetáris egységtől a politikai szétesésig?) című írásának első mondatában leszögezte: egy közös pénznem kiváló lehet monetáris intézmény bizonyos körülmények megléte esetén − más körülmények közepette viszont egyszerűen rossz, téves intézmény. Hogy jó-e vagy rossz, az Friedman szerint az elérhető kiegyenlítő mechanizmusoktól függ, amelyek elnyelhetik a közös pénznem körül fellépő gazdasági sokkhatásokat.

Az Egyesült Államok Friedman szerint jó példája annak, mikor is tud működni egy közös fizetőeszköz.

Az USA öven tagállamból áll, de azok lakói nagyrészt ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt látják, szabadon mozoghatnak és tevékenykedhetnek egyik tagállamtól a másikig; miközben valamennyire rugalmasak az árak és a bérek is, a szövetségi kormány pedig nagyjából kétszer annyi adót szed be és költ el, mint a tagállamok vagy a helyi önkormányzatok. A fiskális politikák államról államra ugyan különböznek, de a szövetségi politikától nem térnek el nagy mértékben. Az USA-t is érheti sokk, mint például a hetvenes évekbeli olajválság idején, amikor Texasban nagy munkaerőhiány keletkezett, máshol pedig nagy munkanélküliség alakult ki. De az emberek és az áruk szabad mozgása, az árak és a fizetések mozgása kiegyenlítette a különbségeket.

Ezzel szemben az európai közös piac nem kedvez a közös pénznemnek Milton Friedman szerint. Emlékeztetett: 

Európa különálló nemzetekből, eltérő nyelveket beszélő, eltérő szokásokat követő népekből áll,

akik sokkal inkább a saját országukhoz lojálisak, mintsem a közös piachoz vagy Európa ideájához. A közgazdász arra is emlékeztet korabeli írásában, hogy a brüsszeli Európai Bizottság a tagállamok költségvetésének csak egy apró töredékét költheti el uniós költségvetésként − ez máig nem változott. Európa legfontosabb politikai intézményeit továbbra is a tagállamok jelentik. Ugyanakkor az ipari és foglalkoztatási szabályozások kiterjedtebbek Európában, mint az Egyesült Államokban, ráadásul országról országra el is térnek egymástól − jobban, mint az amerikai tagállamok esetében. Az európai árak és fizetések merevebbek, a munkaerő pedig kevésbé mobilis, mint az USA-ban (ez a helyzet persze változott a kétezres években az EU-ban).

Friedman szerint ha egy országot negatív gazdasági behatások érik, akkor a pénze árfolyamának alakításával tud arra reagálni: inkább ez történjen, mint a fizetésekbe való beavatkozás vagy a munkavállalók kivándorlása. Emlékeztet arra, hogy amikor Nagy-Britannia kilépett az európai árfolyammechanizmusból, újra szabaddá téve a fontot, gazdasági növekedés indult be, így ez jó példa arra, hogy az árfolyampolitika hatásos kiegyenlítő mechanizmus lehet. Friedman felveti, hogy az euró támogatói az aranystandard 1879 és 1914 közötti időszakát emlegetik, mint egy előnyös közös fizetőeszköz korszakát. De a közgazdász felhívja a figyelmet, hogy akkoriban hatalmas kilengések voltak a nemzetgazdaságokban, csak a korabeli kormányzatok jóval kisebbek voltak (az újraelosztás mértéke 10 százalék körüli volt a ma általános 50 százalék helyett), az árak és bérek jóval rugalmasabbak mozogtak, a társadalmak pedig más megoldás híján tolerálták ezeket a kilengéseket.

Milton Friedman 1997-es cikkében jól leírta, hogy az EU-nak van egy belső csoportja, Németország, a Benelux-államok és Ausztria,

amely nagyjából teljesíti azokat a feltételeket, amikkel már előnyös lehet egy közös pénznem használata.

Ez mind a mai napig így van, nagyjából ezek az országok váltak az eurózóna nyerteseivé, miközben több gazdag és fejlett északi ország (Nagy-Britannia, Dánia, Svédország) szántszándékkal, bölcsen kimaradt az euróból − ezzel szemben a dél-európai eurózóna-tagok súlyos és tartós válságba süllyedtek.

„Az euró létrehozását a politika és nem a gazdaság motiválja. A cél az volt, hogy Németországot és Franciaországot olyan szorosan összekapcsolják, amivel egy jövőbeli európai háború lehetetlenné váljon, s egyúttal előkészítsék a föderális Európai Egyesült Államokat” − foglalta össze jóslatát Milton Friedman 18 éve. A közgazdász szerint ugyanakkor az euró pont a fenti célokkal ellentétes hatásokat fog kiváltani. Éppen hogy elmélyíteni fogja a politikai feszültségeket, mert a különböző, árfolyam-ingadozásokkal kiegyenlíthető gazdasági sokkhatásokból megosztó politikai ügyeket generál majd. „A politikai egység vezethet a monetáris egységhez. De ha kedvezőtlen feltételek közepette vezetik be a monetáris egységet, az éppen hogy akadályt fog képezni a politikai egység megteremtése előtt” − zárta 1997-es sorait Milton Friedman.

*

A megalapozott kritikákon túl és azok mellett azonban az euró azonban ma is él és virul. A valódi, történelmi jelentőségű döntés az euró bevezetése volt – ehhez képest 

az euró elhagyásával vagy teljes felszámolásával semmilyen komoly politikai erő nem kampányol manapság. 

Még az AfD is lejjebb csavarta az EU- és euróellenes szólamait mostanra. Időközben több kelet-közép-európai tagállam is csatlakozott az euróhoz, legutóbb Horvátország is. Bulgária és Románia vezetése is alig várja, hogy a közös pénzt használják, Montenegró népe pedig egyébként is köszöni szépen, egyoldalúan rég az eurót használják a mindennapokban, az egykori német márkát lecserélve a közös pénznemre, uniós tagság nélkül.

De Svédország és Dánia, valamint Lengyelország, Csehország és Magyarország kitartanak, mi nem kérünk egyelőre az euróból. Na nem, mintha pontosan ugyanolyan lenne a gazdasági és pénzügyi helyzetünk. De a két skandináv ország nem szeretné, hogy kicsússzon kezeik közül a pénzügyi politikájuk – akkor sem, ha egyébként Dániának így is hozzá van kötve a pénze az euróhoz. Svédországnak és visegrádi országainknak viszont még ez sem.

EU-tagságunkból eredő kötelezettségünk továbbra is fennáll, tehát a jelen állás szerint valamikor valahogyan csatlakoznunk kellene majd az eurózónához. De ebben a legóvatosabbnak és legokosabbnak kell lenniük a kormányoknak. Megint csak egyszerűen fogalmazva: Magyarországnak akkor éri majd meg az euróhoz csatlakoznia, ha az tényleg megéri majd neki, 

ha az előnyök jóval inkább érvényesülni tudnak hazánk számára, mint a hátrányok.

Ha megközelítjük az eurózóna vezető országainak gazdasági fejlettségét, életszínvonalát, ha gazdasági szerkezetünk egyszerre eléggé erős és rugalmas lesz ahhoz, hogy egy közös pénznem kényszerítő zubbonyában is jövő- és fejlődőképes legyen, akkor megéri majd az euróhoz csatlakozni. Ehhez most elviekben közelebb járunk, mint tíz vagy húsz éve – de az is bizonyos, hogy nem holnap fogunk csatlakozni hozzá. Addig lehet kivárni és közben fenntarthatóan fejlődni.

 

Nyitókép: JONATHAN RAA / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP
Forrás: mandiner.hu

közösség

további frisss

lap tetejére