NŐmérő Újratöltve: Most megsértettél

DK • 2015. március 16., hétfő •
Karba fonod a kezed, és elfordulsz. "Jaj, ne", gondolom magamban, de már késő. Persze csak vicc volt az egész, nem komolyan mondtam, de te valamiért hirtelen így döntöttél, hogy bekanyarodsz balra, és úgy maradsz. És most már csak rontok a helyzeten, ha a válladhoz érek, úgyhogy el is húzódsz, morogva jelzed, hogy most nem vagy rám kíváncsi, és már majdnem el is hiszem, hogy ez így van. Villámgyorsan lepereg bennem az utolsó másfél perc. És hirtelen rájövök, hogy valami itt nagyon nem stimmel.
NŐmérő Újratöltve: Most megsértettél

A sértődésnek megvan a helye, és mindenkire egyénileg jellemző, hogy mikor és mi hozza elő.  Ez annyira természetes és védhetetlen dolog, hogy a civilizált világ adott neki egy előkelő helyet az ember-ember közötti kommunikációban: vannak jelei, és ha ezeket a jeleket látjuk valakin, akkor óvatosan hátrébb lépünk gondolatban.  Ez egy érzékeny állapot, inkább ne nyomjunk meg rajta semmit.  Mint az autóbalesetnél: oké, ott fekszik, de ne nyúljunk hozzá, amíg nem világos, mije tört el, mert egy rossz mozdulat halálos lehet.

Csakhogy míg autóbalesetet általában senki nem imitál szándékosan, a sértődést már egészen kicsi korban elkezdi megtanulni a gyerek.  Aztán jé, felnőttként sincs különösebb oka lemondani a nyil­ván­való előnyeiről.  Mondjam, hogy kikre jellemző a taktikai besértődés?...  Kitaláljátok.  Ha másból nem, a rovat címéből.  Helyben is vagyunk.

"Én döntöm el"

A hölgyek általában úgy érzik, hogy a megsértődés egy választható viselkedésforma.  A logika nagyon egyszerű: hadd én döntsem már el, hogy mi az, ami engem sért, ez így remekül hangzik, tehát bizonyára igaz.  És ha már én döntöm el, akkor ugyan miért is ne használnám arra, hogy a másik féltől kicsikarjak egy kis odafigyelést, egy kis kedvességet, neadjisten engesztelést, bocsá­natkérést – hát olyan cuki, amikor meg van szeppenve, és gyűrögeti a sapkáját! – és külön­ben is, igenis goromba volt, ilyet nem mondunk egy nőnek ( = teljesen mindegy, hogy mit), és nem is az, hogy ezt mondta, hanem ahogy mondta!...  És itt már végképp a szabadon definiálható területre érkeztünk.  Itt már minden szubjektív, nekem ez fáj és kész, úgyhogy a másik lóg nekem egy csokor virággal.  (Dacosan karba tett kézzel falnak fordul, enyhén felfelé néz, száj összeszorít.)  Nem is tudom, talán legyen inkább valami desszert.  Nem.  Inkább mindkettő.

Vészkijárat

Két dolgot fontos tudni erről, leányok.  Az egyik az, hogy vannak dolgok, amiket csak baj esetén használunk.  A vészkijáraton nem közlekedünk, amíg nincs tűz.  Ha az összes taxitársaság foglalt, nem hívjuk helyette a mentőket.  A megzuhant lelkiállapot, amikor tényleg arról van szó, nagyon is fontos a pasidnak, és igen, reagálni fog rá, mert szeret – de amikor kiderül, hogy csak szórakozol vele, akkor elég ideges lesz, és némi joggal.

A másik, hogy megsérteni valakit nem ugyanaz, mint mondani valamit, amin megsértődik.  Pont azért, mert ez utóbbi a címzetten is múlik.  Ha én azt mondom neked, hogy „pingvin”, és te erre hisztérikusan zokogni kezdesz, attól én még nem követtem el semmit, és nem tartozom neked semmiféle bocsánatkéréssel.  Akkor se, ha egész kiskorodban így csúfoltak, akkor se, ha a pé betűs szavaktól kiújul a szénanáthád – nem tehetek róla!  Engem ne büntess ezért.  És igen, majd vigyázok legközelebb.  Most, hogy már tudom, hogy neked ez a hepped.  Mert szeretlek, mert fontos vagy.  De azt most felejtsd el, hogy engesztelésül veszek neked egy doboz Raffaelót.

Más dolog megbántva lenni, és más dolog hisztiből durcázni.

Állítsátok meg a világot

Egyébként is nagyon fontos szabály a köztudatban, hogy ha egy nőnek valamilyen problé­mája van, akkor a világ álljon meg és segítsen neki megoldani.  A nő ezért sokszor ott fejezi be a gondolatmenetet, hogy „de az nekem rosszul esik”, vagy hogy „és akkor velem mi lesz”.  Innentől kezdve a feladat adott: az ő érdekeiről, az ő kényelméről gondoskodni kell, ha mást nem, egyszerűen azért, mert így illik, lásd előző cikkünk.

Rengeteg hollywoodi szuperprodukcióban látjuk viszont ezt a gondolatot – a veszélyben lévő nőt azonnal biztonságba kell helyezni, az ijedt nővel azonnal foglalkozni kell, az elájuló nő sosem éri el a padlót, a szobába belépő nő azonnali figyelmet kap, és így tovább.  (Egyetlen filmben történik meg, hogy egy lányt véletlenül nem vesznek észre a kanapén, és véletlenül ráülnek.)  A reflexszerű gondoskodáshoz persze nagyon könnyű hozzászokni: csak kimondod, hogy neked ez meg ez nem jó, és a világnak onnantól kezdve a legfontosabb teendője, hogy megoldja ezt a problémát.  Mintha ez valami közös probléma lenne.

Két duda

Hogy mi a helyzet akkor, ha két ilyen nő kezdi el ezt egyszerre?  Mondjuk egy munkahelyen?  Nos, az egy gyönyörű történet.  Azonnal rivalizálni kezdenek, kitör a területi háború, ahol mindent szabad a másikkal szemben.  Szabályosan felosztják a munkatársakat, hogy ki kivel van.  Sanyi, te most komolyan a Juditnak hoztál kávét, én meg itt halok szomjan?  Mi az, hogy nem mondtam, meg se kérdezted!...  Jól van, menjél a Juditkádhoz, biztos meghálálja majd munka után, menjél, hallod, fúj, hozzám ne érj, és eszedbe ne jusson idejönni, amikor majd nem tudod egyedül kitölteni a negy­ven­kettes nyomtatványt!  Majd ő segít neked!  Pusztuljatok meg mind a ketten.

Ennyit a csárdáról meg a két dudásról.

Titokban minden nő arra törekszik, hogy a környezetének ő legyen a legfontosabb.  Ez a mocsok kapitalista világ nagy hibát követett el, amikor több nőt zsúfolt össze egy légtérben, és hajmeresztő naivitás volt azt gondolni, hogy ők ott majd kooperálni fognak.

Nyugodjál meg, az megnyugtat

A fontosság érzése, a figyeleméhség, a dacos kabátujjrángatás nem úszható meg.  Ezt csak a nagyon buta, nagyon tapasztalatlan férfiak gondolják.  Mindig lesz olyan, hogy a nő taktikailag felháborodik, megsértődik, vagy valamilyen suta ürüggyel kicsikar magának egy kis gyengéd odafigyelést.  Mindig is lesz olyan, hogy két kedves atyai pofon helyretenné, és mindig is az marad meg benne, hogy „ma se kaptam meg, holnap is csinálom”.  Mert ez egy ilyen világ, kérem, lejöttünk a fáról, kinőttük a barlangot, puhány civilizált férgek vagyunk mindannyian.

Egy dolog viszont nagyon fontos.

Senki, soha ne kérjen bocsánatot olyankor, ha nem csinált rosszat.  Tessék megtanulni a tényleges sérülés meg a hiszti között lévő szakadéknyi különbséget – ha másért nem, azért tanuld meg, mert egyszer majd a gyerekeddel meg kell értetni, hogy ebből csak az egyik van rendben.  A másikra zéró egész nulla a tolerancia.  A gyereknek ezt nagyon fontos megértenie, még akkor, amikor elhiszi, hogy egyáltalán van, amit nem szabad.

Különben ő is ilyen felnőtt lesz, mint te.

Kellner Dénes

TOP

közösség

további frisss

lap tetejére