Ünnepi megemlékezés a Ferenceseknél

1945. március 4-e óta e nap Szombathely gyásznapja. Az angolszász haderő tagjai 5 hullámban hajtottak végre szőnyegbombázást, a 15 perces égi bombázásnak több mint 300 polgári áldozata volt. Találat érte a város barokk épületeit, műemlékeit, a Székesegyházat, a Püspöki Palotát, a Városházát. A Kossuth Lajos utca, a Széchenyi utca, a Szily János utca és a Mátyás Király utca épületei felbecsülhetetlen károkat szenvedtek. Ám nem csak a Fő teret, de a Perint pataktól keletre eső városrészt is letarolta a támadás.

A 67 évvel ezelőtti tragédiára emlékeztek vasárnap este városi –és megyei képviselők, túlélők és családtagok, rokonok. Ünnepi műsor és ökomenikus istentisztelet után elhelyezték az emlékezés koszorúit és mécseseit a Ferences rendháznál Kiss Sándor domborművénél, melyen Szent Ferenc könyörög a világbékéért, majd a Berzsenyi térre, az egykori Városháza épülete elé vonult az ünneplő tömeg.

Heigl István tanár, az ünnepség szónoka 11 éves volt a bombázás idején

Erkölcsi, lelkiismereti kötelesség emlékezni és emlékeztetni a 67 évvel ezelőtti eseményekre- kezdte ünnepi beszédét Heigl István, aki 11 éves volt, mikor megszólaltak a szirénák és rohanni kellett a búvóhelyre.

Vasárnap volt és verőfényes napsütés, az udvaron fociztunk- emlékezett. Fél 12 körül légi veszélyt jeleztek a szirénák. Aztán jöttek a robbanások, morajlások, minden poros lett és befelhősödött az ég- folytatta. Jó negyed óra telt el, mire újra csend lett. 1945. március 4-én 118 B 24-es 260 tonna bombát dobott a városra, 312 ház teljesen elpusztult, 425 civil lakos meghalt.

Dr Puskás Tivadar polgármester beszélget Koltay Lászlónével és fiával Koltay Péterrel. A 88 éves asszony az akkori polgármester titkárnője volt.

2012. március 4-e vasárnap este, verőfényes napsütötte délután után vagyunk. Egy 88 éves hölgy, arcán különös derűvel beszélget Puskás Tivadar polgármesterrel. Később megtudjuk, Koltay Lászlónénak hívják, az akkori polgármester titkárnője volt. Azt mondja, maga kívül nem látott egyetlen túlélőt sem a megemlékezésen. De most nem jönnek felhők, és nem a sziréna hangjai szólalnak meg, hanem a lelkiismereté, hogy bizony erkölcsi kötelességünk emlékezni és emlékeztetni. Ha sok minden más helyett ez szólna a hírekből, bizonyára sokkal többet sütne a nap, odabent is…