Furcsa érzések kavarogtak bennem, amikor kijöttem a vetítésről, ugyanis nem igazán tudtam elsőre összerakni, mit is láttam pontosan. A pszicho-thriller műfaji besorolású film ugyanis rendkívüli érzékenységgel és zsenialitással hozza zavarba a nézőit a thriller, a gore és az abszurd vígjátéki elemek keverésével. Jordan Peele rendező számára nem volt ismeretlen a terep, a Comedy Centrálon, Key and Peele címen futó pár perces szkeccseiben már foglalkozott a feketéket érintő kínos kérdésekkel. A produkciót, az alacsony költségvetésű horrorok nagy támogatója, Jason Blum karolta fel, de valószínűleg ő sem számított ekkora közönségsikerre. A Tűnj el! már a bemutató hetén kasszát robbantott, és a kritikusok is imádták.
Pedig a történet alapvetően hozza a horror kliséket, adott a főszereplőnk, aki egy számára idegen, kínos szituációba kerül, az őt körülvevő emberek először normálisnak tűnnek, majd egyre több furcsaságra derül fény, végül hősünknek nem marad más választása; minden áron menteni a saját bőrét. Jelen esetben egy fiatal fekete férfit kapunk központi szereplőnek, aki már öt hónapja boldog párkapcsolatban él fehér barátnőjével, így eljött az idő, hogy a lány bemutassa őt a szüleinek. Rose (Allison Williams) egy jómódú, elismert család sarja, így Chris (Daniel Kaluuya), az árvaként felnőtt fiú joggal fél az első találkozástól. Főleg, hogy szerelme nem közölte előre a családdal, hogy párja bizony fekete. Elsőre mindenki kedvesen bánik velük, bár az apa túlhúzott bratyiskodása és a színesbőrűek iránti rajongása, valamint az anya féltő gondoskodása inkább zavarba ejtő, mint rendes, azonban a család a gazdag fehér manírok ellenére elfogadónak látszik. Egyedül a két fekete alkalmazott viselkedése utal arra, hogy valami nem normális dolog zajlik a háttérben és jobb, ha Chris minél előbb menekülőre fogja.
Ez így nem túl érdekfeszítő, tudom, de nehéz spoilermentesen beszélni mind a sztoriról, mind a csavarokról, mert akkor a mozi lényegét lőném le, de azt elárulhatom, hogy a film vége után még jó pár percig azon fogunk agyalni, hogy akkor most rasszizmusról vagy beteges rajongásról szólt –e az elmúlt két óra.
Az ügyes, tipikus, nyomasztó, horrorfilmes kezdést thrillerekre jellemző gondolatmenet követ, a végére pedig az egész átcsap egy trancsírhorrorba. A műfaji sokszínűség ellenére a fim nagyon jól összeáll, a néha agyament beszólások és abszurd poénok nem teszik komolytalanná a cselekményt és nem zavarnak be a folyamatosan fennálló, egy pillanatra sem csillapodó nyomasztó hangulatba. Nem tudjuk, mi fog történni, nem tudjuk, ki támad majd rá a főhősünkre, és ha bár érezzük, hogy ki áll a „rossz” oldalon, egy percig sem lehetünk biztosak benne. Erre a többnyire ismeretlen színészek remek játéka is rátesz, Daniel Kaluuya szépen hozza a feltörekvő, beilleszkedni vágyó fiatal férfit, Allison Williams az ártatlannak, naívnak tűnő szerelmes nőt, Bradley Whitford a kétértelmű mondatokban beszélő apát, Catherine Keener pszichológusától pedig a hideg futkosott a hátamon.
Mivel a film amerikai, egy ottani nagy ellentétre épül, de tökéletesen beépíthető a feketék helyére bármilyen kisebbség, így számunkra is érthető lesz a mozi mondanivalója. Nem egy könnyed esti szórakozás, így annak ajánlom, aki szeretne egy kicsit elgondolkodni, borzongani és nem retten el a véres jelentektől sem.
Ezekben az időpontokban vetítik a filmet a Savaria moziban, ezekben pedig a Cinema Cityben.
