Megtisztelő felkéréssel találtak meg az elmúlt napokban. Írjak pár gondolatot a Bábszínházi Világnap alkalmából. Nem mintha gondolatmentes lennék, de mégis inkább úgy döntöttem, hogy mesterem, sokunk mesterének Kovács Ildikónak gondolatait osztanám meg ez alkalomból.
Az ő kiadatlan, így sokak számára ismeretlen életműve nem egyszerűen műfaj, rendezéselméleti okfejtések sora, sokkal több annál. Beszél a gyermek tiszteletéről, a bábszínház mágiájáról, annak társadalmi fontosságáról. Híd volt ő, nyelvek, alkotók, művészeti ágak között, s nekünk tanító tanítványoknak kötelességünk ezt a hidat tovább építeni.
„A bábozás képzőművészet, kézművesség, életadás, születésmisztérium, világteremtés. Ezért egyedülálló művészet. Ezért tartottam ki mellette minden társadalmi, politikai, szakmai hátrány és nehézség ellenére is; ezért hiszek továbbra is ennek művészi, erkölcsi szerepében, elhivatottságában, az elidegenedett, zavarossá vált XX. századnak a végén. Pedig nemegyszer tapasztaljuk, hogy a bábszínház szó hallatán elnéző mosoly jelenik meg az arcokon, amely a feltételezett játékszernek meg annak a gondolatnak szól: felnőtt emberek és még mindig játszanak. Mindez összefügg a gyerekeknek szóló művészet megítélésével. Számtalanszor ütköztem bele abba a bizonyos „csak” szócskába: „csak” gyerekszínház, „csak” gyerek, „csak” gyerekeknek szól… Mindez a felnőttvilág közönyét, megbocsáthatatlan érdektelenségét tükrözi, vakságát, amellyel – élen a politikusokkal – nem veszi tudomásul, hogy a gyerek a jövő társadalmának felnőttje, Wordsworth szerint: a gyermek az emberiség apja. Ha pusztán gyakorlati érdekszempontokra volnánk tekintettel, akkor is az lenne a logikus, hogy a társadalom egészségi, erkölcsi, szellemi szempontokból egyaránt maximális figyelmet szenteljen a gyerekvilágnak. De úgy tűnik, hogy közönyösen megyünk el a kézenfekvő, alapvető igazságok mellett, ugyanakkor maximális fontosságot tulajdonítunk a hatalom, a pénz, az agresszió minden megnyilvánulásának. A közöny és az előítélet végigkísérte és -kíséri a bábszínház gyremek előadásait, a színházak és a művészek munkáját.” Pedig a bábszínház:
„ősi, mágikus művészet...
Az életre keltés csodáját hordozza...
Szemünk láttára történő csoda...
Élő kapcsolatot teremt a kisugárzásával,
a velünk született ősi kódok közösségteremtő erejével...
mert a lehetetlenség művészete...
Idő és térbeli szabadság lehetőséget kínál a képzelet szárnyalásának...
Az áttetsző költészet, a bizarr látomások, a képzelet alkotta lények, világok testet öltenek a jelkép erejével...
Alkotó játék. Világteremtés lehetőség!
mert tiszta játék
Nem emberre szabott színjáték – bábura szabott játék...
játszani csak ép, egészséges lélekkel lehet,
a gyermeki játék hitével, önfeledt örömével!
Ez a játék nem szól a személyes sikernek, a tapsoknak,
ez a játék közös játékot teremt,
sírást és nevetést, gyermeknek, felnőttnek egyaránt.
Ez a játékhit erő, adni tud
léleknek, szellemnek.
Ébreszt és gyógyít!
Még élő, valóságos játék egy értékzavarodott, pénz, hatalom, agresszió vezérelte, virtuálissá idegenedő beteg világban,
SZERETET SZÍNHÁZ!”
Kovács Ildikó, bábrendező 1928–2008
