Véres performanszok és csókkal megpecsételt hűségeskü

szöveg: A • 2020. november 16., hétfő •
Az írástudatlanság meghökkentő kifejezésformákat és gesztust szült a múltban - ezeknek egy része a mai napig él, többségük azonban már feledésbe merült. Az analfabetizmus hozta létre a gótikus templomok freskóit, hogy a hívek azok segítségével ismerjék meg a bibliai történeteket és a szentek életét. Azonban a középkori Európában nem csak a művészet szólt „a képek nyelvén”. Elődeink életét a mindennapoktól az ünnepekig mélyen átszőtték a szimbólumok. Sőt, nem csak az érzelmek, de a diplomácia nyelve is sokszor a képes beszéd volt.
Véres performanszok és csókkal megpecsételt hűségeskü

Csókkal megpecsételt hűségeskü

Talán a hűbériség az első fogalom, amit a középiskolában a korai középkorral kapcsolatban megtanultunk. Arról azonban már aligha esett szó a tanteremben, hogy a hűbéri viszonyt egy sajátos „performansz”, a homágium pecsételte meg. Az aktus abból állt, hogy a hűbérúr védelmébe és szolgálatába ajánlkozó vazallus letérdelt a senior előtt, aki kezeit annak kezeire kulcsolta. Ezután talpra állította, majd szájon csókolta a vazallust. Mai, fogalmi nyelvre lefordítva ez a mozdulatsor egyszerre fejezi ki az alá-fölérendeltséget és a kölcsönösséget, hiszen az úr talpra állította térdelő vazallusát. A szájra adott csóknak ebben a helyzetben semmiféle homoszexuális tartalma nincs, sokkal inkább a megbékélés jele. Bár ma megbotránkoznánk, ha egy főnök és beosztott között látnánk lejátszódni ezt a mozdulatsort egy sikeres állásinterjú után, a letérdelés gesztusa tovább élt a középkori udvari szerelemben, a szájra adott csók pedig - mint a béke és a behódolás jele - még a XX. század kommunista rezsimjei alatt is dívott. ( Az „udvariasság” kifejezés mellesleg a középkori udvartartásokból, a lovagi viselkedésformából ered, és az „udvarlás ”elsősorban az úr udvarában való megjelenést jelentette.) Nem is hinnénk, hogy hétköznapi gesztusaink nagy része még a középkori udvarokból ered! Talán kissé bizarr, de az biztos, hogy egy ilyen fogadalom sokkal mélyebb nyomokat hagyott az emberek lelkében, mint egy több oldalas, apróbetűs szerződés. A hűség az úr és a vazallus között holtodiglan-holtomiglan szólt. Az úr köteles volt ellátni és védelmezni a vazallust. A hűbéres „munkakörébe” pedig a fegyveres szolgálaton és a tanácsban való részvételen kívül még az is beletartozott, hogy ha úgy adódik, túszként saját magát ajánlja az úr helyébe. Ez aztán a hűség! De mi történt akkor, ha az egyik fél megszegte a csókkal megpecsételt esküjét, vagy egyszerűen fel akarták bontani a hűbéri viszonyt? Ilyenkor ismét a képes beszédhez folyamodtak: egy pálcát törtek ketté.

A hűségesküt azonban a még életben lévő pogány szokásoknak köszönhetően olykor véres „performansz”-ok is kísérték. A Névtelen Minorita Nagy Lajosról írt krónikájában beszámol arról, hogy a litvánok úgy esküdtek hűséget a magyar királynak, hogy egy vörös ökröt ledöftek, annak vérével bekenték az arcukat, miközben az ég felé kiabálva így fogadkoztak: Isten, tekints reánk s a mi lelkünkre meg e szarvas állatra, s amit fogadtunk, ma tett esküvésünkre! Az állat fejét ezután leválasztották a testétől, majd mindannyian átléptek az ökör feje és nyaka között. Lehetséges, hogy ez az eskü fogalmi nyelvre lefordítva valahogy így hangzana, „ ez történjen velem, ha hűtlen leszek a magyar királyhoz”? 

A viharos érzelmek évszázadai

A középkor embere nem csak a jogi aktusokat adta hírül a világnak képes beszéddel. A barátok egyforma öltözködéssel fejezték ki összetartozásukat, a szerelmes pedig hölgye jelét viselte. Fél évezreddel korábban nemcsak az időjárás, hanem az emberek érzelmei is sokkal szélsőségesebbek voltak, melyeket szintén a képek nyelvén szólaltattak meg. Számos korabeli feljegyzés enged következtetni arra, hogy a sakkjátszmákat igen gyakran heves viták, a prédikációkat pedig önmarcangoló, tömeges bűnbánat, könnyhullatás követte. Az emberek az utcákon táncoltak, ami ma már szintén ritka jelenség. (Leszámítva az előre eltervezett flashmobokat.) Nem meglepő tehát, hogy ezek a szélsőséges érzelmek a szimbólumok nyelvén is megszólaltak. A magyarok között még a 14. században is élt a pogány gyász szokása: őseink ruháikat, hajukat, bőrüket vagdosva fejezték ki bánatukat, ha egy számukra kedves személyt elveszítettek. Az ember életetszakaszait, a születést, a házasságot, a halált számtalan rítus övezte, az egyesülés misztériumát például a nászének oldotta fel, amely vaskos szövegével a tabuk ledöntésére szolgált. Talán meglepő, de az emberiség eme sötét és kegyetlen korszakában a kivégzéseket a filmekkel ellentétben nem feltétlenül nevetve, vérszomjas kíváncsisággal, hanem hangos sírással nézte végig az összecsődült tömeg. A kivégzésre ugyanis sokan úgy tekintettek, mint életük nagy eseményére. Az elítéltek szívbe markoló búcsúbeszédeket mondtak, majd a hóhérhoz fordulva biztosították róla, hogy megbocsátanak neki, amiért elveszi az életüket. Így, életük talán egyedüli nyilvános szereplése után, szívükben harag nélkül (legalábbis ezt állították), a gyóntató paptól feloldozást nyerve távoztak az élők sorából. 

Diplomáciai bajvívás

A lovagi témájú filmek és regények szerelmesei számára bizonyára nem meglepő, hogy a gesztusok milyen széles skáláját mutatták be a királyi udvarokban. A középkor kései századaiban a lovagi viselkedésformák már szigorú, szimbolikus rítusokká merevedtek, a lovagi bajvívás egy csata előtt már diplomácia aktus volt. Természetesen nem arra kell gondolni, hogy a két király talpig vasban ténylegesen kiállt volna egymás ellen, sokkal inkább az uralkodó kiemelt jelentőségét kívánták így hangsúlyozni.

Az ujjszopás gesztusa

Ha azt a kifejezést halljuk, hogy valaki „az ujját szopja”, nem éppen arra gondolnánk, hogy valakit ki akar hívni. Pedig a mutatóujj beillesztése a felső fogsor alá még Shakespeare korában is pontosan egy kötekedő gesztus volt, szó szerint így nevezték: szopja az ujját. Persze a lovagok ennél sokkal elegánsabban hívták párbajra ellenfeleiket. Hazánkban például egy cölöp átadása jelentette a kihívást.

A színes, címerekkel díszített sátrak között, az egyenruhába (libériába) öltöztetett csatlósokkal körülvett, pompában és fényűzésben versengő nemeseket és a látványos „performansz”-aikat elnézve a mai ember szinte egy színházban érezné magát, a heves érzelmi kitörésekről már nem is beszélve. A kor szimbolikus nyelvezete számunkra talán érthetetlen, mégis meg volt az az előnye, hogy nem az észhez, hanem közvetlenül a lélekhez szólt, így mélyebben beivódott az emberek emlékezetébe. 

Forrás: Huizinga: A középkor alkonya, Le Goff: Európa születése, A névtelen minorita krónikája

Illusztráció: mult-kor.hu

TOP

közösség

további frisss

lap tetejére