Új megvilágításba helyezheti a magyar őstörténetet egy iszlám krónika

mandiner.hu • 2022. január 24., hétfő •
A magyar őstörténet szempontjából kiemelkedő fontosságú történelmi művet fordított magyarra Sárközy Miklós. A könyv a 6-11. századi Közép-Ázsia történetének legfontosabb írott forrása.
Új megvilágításba helyezheti a magyar őstörténetet egy iszlám krónika

Mit kell tudnunk a Bukhara története című iszlám krónikáról, amelyet ön fordított le pár hónapja magyarra?

A ma Bukhara története néven ismert krónika eredetileg a 930-as, 940-es években íródott arabul a közép-ázsiai Bukhara városában, születésekor a közép-ázsiai Számánida Birodalom ereje teljében, hatalma csúcsán volt. A Bukhara története a középkori arab-perzsa muszlim historiográfia legjobb hagyományain alapuló alkotás, egy várostörténet, amely formailag az azt megelőző százötven muszlim történeti krónikákra, és azon belül khurászáni (kelet-iráni) helytörténeti munkákra tekint mintaként, és azokból merít is. Ám emellett jelentős részben

az iszlám előtti Közép-Ázsia és a kalifátus határain kívül eső sztyepprégió eseményeit írja le,

és ezen információi nagyon értékesek, sokszor egyediek.

Vélhetően a krónika a számánida udvar megrendelésére készülhetett. Az eredeti arab nyelvű variáns szerzője egy bizonyos Abú Bakr Muhammad Narsakhí volt, aki a számánida udvarban mint írnok dolgozott a 10. század első évtizedeiben, egyébiránt nem sokat tudunk róla. A 10. századi arab variáns nem maradt ránk, viszont a 12. században a Bukhara történetét lefordították klasszikus perzsára, a kor közép-ázsiai lingua francájára, amikor is kisebb kiegészítések kerültek a szövegbe. A Bukhara történetének esetében kiemelendő, hogy ez a mű Közép-Ázsia legrégibb teljesen fennmaradt muszlim helytörténeti krónikája: döntően a 6. század végétől a 10. század derekáig követi Bukhara városa és a Bukhara oázis történetét, de bemutatja a Bukhara oázis földrajzát és a 10. századi Bukhara jeles értelmiségeit is. A későbbi perzsa átdolgozók is írtak hozzá apróbb megjegyzéseket.

Milyen új lehetőségekkel bővíti a magyar őstörténetkutatást a krónika?

A Bukhara története a 6-11. századi Közép-Ázsia történetének legfontosabb írott forrása, és valóban, a magyar őstörténet szempontjából kiemelkedő fontosságú, mind a preiszlám Közép-Ázsia utolsó évtizedeihez, mind Közép-Ázsia koraiszlám periódusához nélkülözhetetlen történeti kútfő. Bár magyarnak tekinthető etnikai csoportokat név szerint nem említ, de időben

a magyar őstörténet legfontosabb korszakát világítja meg

egy olyan területen, mely közvetlen szomszédságban állt a korai magyarsággal; és több, a krónikában említett közép-ázsiai etnikai csoport, mint az iráni nyelveken beszélő szogdok és khvárizmiak vagy a türkök bizonyos csoportjai több vagy kevesebb szerepet játszottak a kialakuló korai magyarság politikai szervezetében vagy kulturális hagyományaiban. Mindezeken túl a Bukhara története a korai magyarság dél-uráli szállásterületeivel intenzív gazdasági, kulturális kapcsolatokat ápoló régiót ír le olykor meglehetősen informatívan, máshonnan nem ismert információkat is megőrizve.

Eddig miért nem fektettek hangsúlyt a kutatók ennek a fontos könyvnek a magyar szempontú tanulmányozására? Azt olvastam, már Vámbéry Ármin is elemezte az írást.

Nekem az a véleményem, hogy nemcsak azokat a többnyire nem túl hosszú szemelvényeket kell ismerni a magyar őstörténethez, melyekben expressis verbis említik a magyarokat, hanem egyfelől az azokat közreadó munkák egészét is jól kell ismerni, a szűkebb-tágabb kontextus ismerete is sokat segít az adott szövegrész megértéséhez. Másfelől

a magyarokat nem említő, de a 7-10. századi sztyepptörténet miatt fontos műveket is nagyon fontos ismerni, magyarra fordítani,

ilyen munka a Bukhara története is. Aki meg akarja érteni, hogy mi történt Közép-Ázsiában és az attól északra húzódó sztyeppvidéken a 6-11. században, annak a Narsakhí-féle Bukhara története kikerülhetetlen forrás.

Belátható, hogy a 6-11. század sztyepptörténete igen fontos a magyarság szomszédai miatt is, mivel a kései hun, heftalita, nyugati türk, türges, ujgur, karakhánida nomádok csoportjai mind megjelennek a Bukhara története lapjain. Másfelől a nem-nomád hagyományokat képviselő politikai formációk, mint a szogd városállamok, a 7-8. századi kínai Tang császárság közép-ázsiai expanziója, a 8. század elején megjelenő muszlim kalifátus és az Abbászida Kalifátus felbomlása után felemelkedő Számánida Birodalom történetéhez gazdag információkhoz juthatunk e műből.

Itt külön kiemelném a Számánidákat, akikről jól ismertek kiváló 9-10. századi volgai bolgár politikai, gazdasági kapcsolataik,

és kifejezetten erős volt az érdeklődésük a Dél-Urál vidék iránt.

Narsakhí művének jelentőségét Vámbéry Ármin is felismerte, és az 1872-73-ban magyar, angol és német nyelven megjelent Bokhara története című monumentális művének első fejezeteit gyakorlatilag Narsakhí műve alapján, vagy legalábbis annak alapos ismeretében írta meg. Vámbéry kiemelkedő érdeme volt, hogy európai tudósok közül ő volt az első, aki Narshakhí művét kimerítően használta, és beemelte a nyugati tudományos életbe.

Honnan jött az ötlet a krónika ez irányú kiaknázására?

A Bukhara története fontosságát itthon csak néhányan ismertük eddig. A 12. századi perzsa verzió kéziratai alapján a huszadik században készült egy modern kiadás Mudarrisz Razaví jóvoltából a mai Iránban. Iranistaként szisztematikusan gyűjtöm a 10-17. századi perzsa nyelvű historiográfia munkáit, így Narsakhí művének modern iráni kiadását is sikerült pár éve megszereznem Iránban, és javarészt el is olvastam, még jóval a mostani fordítási munkálatok előtt. Razaví modern iráni kiadása szolgált a mostani magyar fordítás alapjául, figyelembe véve a különböző kéziratok néhány apróbb eltérő olvasatát is.

Sudár Balázs turkológus barátom, kollégám vetette fel 2017-ben,

hogy a szélesebb nagyközönség számára is elérhető legyen a Bukhara története magyarul.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a klasszikus perzsa történeti és részben irodalmi munkák közül nem a Bukhara története az egyetlen, amely a magyar történelmi vagy kulturális hagyományok valamilyen korszaka vagy aspektusa miatt érdeklődésre tarthat számot, ám sajnálatos módon ezeknek a perzsa kútfőknek magyarra ültetése eddig még nem történt meg.

Úgy tudom, a magyar őstörténet egyik híres forrása, a Dzsajhání-féle krónika szintén Bukharában született. Mit árul el nekünk ez az egybeesés?

Azt árulja el, hogy a 9-10. századi közép-ázsiai Számánida Birodalom, ez a muszlim és iráni gyökerű közép-ázsiai dinasztia kiemelkedő szerepet játszott a korabeli eurázsiai sztyeppvilágról szóló információk gyűjtésében, adatolásában. A Számánida Birodalom északi határa a régióval volt szomszédos egészen hosszan, nagyobb földrajzi akadály nem húzódott köztük és a tőlük északra élő nomádok között.

A Számánidák egész fennállásuk alatt élénken figyelték a nomádokat,

egyszerre voltak defenzív és offenzív kezdeményezéseik velük szemben, de – amint korábban utaltam rá – a sztyepprégió mögötti területek elérésére is törekedtek, amelyben kiemelkedő szerepet játszott az Urál vidék, a magyarokkal szoros kapcsolatot ápoló volgai bolgár állammal fenntartott szorosnak tűnő politikai, gazdasági kapcsolatokra törekvés számánida oldalról.

Mindezeken túl a birodalomnak sikerült kiépítenie, illetve továbbfejlesztenie egy muszlim és iráni hagyományokból táplálkozó adminisztrációt, amely folyamatosan gyűjtötte az adatokat a számánida állam számára. A több számánida nagyvezírt is adó Dzsajhání család tagjaként Abú Abdalláh Muhammad Dzsajhání 914 és 922 között volt számánida nagyvezír, az ő mára elveszett, de más művekben (például Ibn Rusztánál) fennmaradt adatai jól ismertek a magyar őstörténeti kutatásokban. A Bukhara története szerzője, Narsakhí némileg később, a 930-940-es években volt aktív, de a számánida kor végéről is kiemelhetünk egy fontos munkát, a 982 körül befejezett, ismeretlen szerzőjű Hudúd al-álam-ot (A világ régiói),

mely egy nagyszabású, perzsa nyelvű számánida földrajzi enciklopédia a korabeli lakott világról,

erősen a sztyeppvidékre koncentrálva (és itt már a magyarok is szerepelnek külön fejezetben). E három munka jól példázza a Számánida Birodalom erős érdeklődését és a számánida hivatalnokréteg mély ismereteit a korabeli eurázsiai sztyeppéről, beleértve a magyarokat és szomszédaikat.

Milyen szerepet játszott Bukhara városa Közép-Ázsiában a magyarok vélhető felbukkanásának idején? Mi volt a történeti háttér?

Bukhara alapítása, úgy tűnik, a szogd etnikumhoz kapcsolódik, akik alatt az iszlám előtti Bukhara a 6-8. században már jelentős várossá alakult, fejlett mezőgazdasággal és a Selyemutak mentén kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel Kelet-Európa és Nyugat-Kína között. Mindezek mellett azt is meg kell azonban jegyezni, hogy a preiszlám időszakban nemcsak egy városról, hanem egy virágzó Bukhara oázisról is beszélhetünk, amelyben több más város is párhuzamosan kialakult Bukharával.

Bukhara primátusa igazán csak az iszlám korban válik döntővé az oázison belül. A számánida uralommal a 9. század második felétől indul a város új virágkora, Bukhara, ez a régi preiszlám város 900 után a klasszikus iszlám iráni kultúra keleti ékköve lesz. A buddhista, zoroasztriánus vallású lakosság felveszi az iszlámot, a szogdot felváltja a perzsa és az arab nyelv, egyre több török ajkú csoport is megtelepszik a Bukhara oázisban és

Bukhara az iszlám vallás és művelődés messze földön híres tudományos centrumává válik a 10. századra,

arabul kubbat al-iszlámnak, az iszlám kupolájának is nevezték emiatt. A Számánidák, ez a kelet-iráni dinasztia egyszerre iszlamizálja Közép-Ázsiát, és egyben az iszlám világ keleti részén újjászülető perzsa nyelv és irodalom patrónusa is lesz. A Számánidák udvarában születik meg az újperzsa irodalmi nyelv 900 körül. A Számánidák nagyjából 1000-ig uralkodtak Közép-Ázsiában, uralmuk alatt Bukhara ragyogó kereskedelmi és kulturális várossá, a régió vezető városává vált.

Mit tudhatunk meg a letelepült városlakók és a nomádok, köztük minden bizonnyal a magyarok sokrétű kapcsolatairól a könyv alapján?

Bukhara földrajzilag nyitott és védtelen volt katonai támadások ellen, semmilyen jelentős földrajzi akadály nem tornyosult a várost ostromlók előtt. Mégis az 1220-as mongol invázióig a város nem szenvedett el számottevő károkat, nem érte olyan támadás, amely miatt elnéptelenedett volna. Mindez arra utal, hogy mind a szogd időszakban, mind a koraiszlám korban

Bukhara fontos és szoros kapcsolatokat ápolt a tőle főleg északra élő nomádokkal.

Később mi történt?

Az iszlám uralom alá került Bukharának aztán megint védekeznie kellett a sztyeppei nomádok ellen, akik nem váltak a kalifátus alattvalóivá. A 8. század második felében indul meg a határvédelmi erődrendszerek (ribátok) kiépítése Bukhara környékén kifejezetten a türkök ellen, a védelmi célzatú építkezés még 900 körül is, I. Iszmá’íl számánida amír (892-907) alatt is ismert volt. Később a helyzet ismét barátságossabbá válik városlakók és nomádok között, hiszen

950 után a számánida hadseregben túlsúlyba kerülnek a türk eredetű katonák,

és ebben a korban indul meg Közép-Ázsia erősebb eltörökösödése és az iráni etnikai elemek lassú kisebbségbe kerülése is.

1000 után Bukhara lesz a fővárosa az első iszlamizált török dinasztiának, a Számánidákat felváltó Karakhánidáknak. Így azt mondhatjuk, hogy nomádok és letelepültek viszonya változó volt. A városlakók gyakran igénybe vették a nomádok katonai erejét, a nomádok pedig élvezték a szogd és iszlám kori gazdag Bukhara kereskedelmi prosperitásának gazdasági előnyeit. Narsakhí krónikája szépen adatolja ezeket a hullámzó tendenciákat Bukhara történetében. Mindezeket a tapasztalatokat máshol is lehet hasznosítani a magyar őstörténetben, nomádok és városlakók kapcsolatának vizsgálatában.

Sárközy Miklós (1976) iranista, történész, a Károli Gáspár Református Egyetemen tanít.

TOP

közösség

további frisss

lap tetejére