Szüleit földönfutóvá tette a kommunista diktatúra, egyik igazgatója pártkórházba menekült, Alföldi Róbert elüldözte a Nemzetiből

origo.hu • 2021. november 01., hétfő •
Szerettük Trokán Pétert a szombathelyi szerepeiben! A Weöres Sándor Színház társulatának már 2008-tól tagja volt, a közelmúltig. "Az ott töltött idő majdnem olyan jó volt, mint a pályakezdésemet követő kecskeméti évek" - mondta erről az időszakról. De más izgalmak is történtek vele: színházváltásokról, covidról, egy élet és egy pálya viszontagságairól mesélt a 75 éves művész az origo.hu-n.
Szüleit földönfutóvá tette a kommunista diktatúra, egyik igazgatója pártkórházba menekült, Alföldi Róbert elüldözte a Nemzetiből

Jászai-díjas, érdemes művész. Többször is jelentkezett a főiskolára, végül a Nemzeti Színház Stúdiója, illetve a kecskeméti színház társulata jelentette számára a legfontosabb stúdiumokat. Előbbiben Bodnár Sándor volt a mestere, utóbbi teátrumnál Ruszt József. Színművek sorában alakított főszerepeket a legkülönbözőbb műfajokban. Az országos ismertséget az első honi „teleregény", a Szomszédokban alakított szerepe hozta meg. Trokán Péter ugyanakkor az olyan színházakban érzi jól magát, amelyek nem munkahelyként, hanem alkotói közösségként működnek. Gyermekei édesanyja, egykori felesége Papadimitriu Athina, leányaik, Anna és Nóra is szüleik hivatását választották. Az idén hetvenötödik évét betöltött színművész az Origo interjújában elsősorban pályára kerülésének hátteréről, színházválasztásainak és színházváltásainak okairól beszélt. Mindemellett a Covid-fertőzésen átesett színész az ezzel kapcsolatos tapasztalatait is elbeszéli Sztankay Ádámnak.

A médiából is tudható: nem úszta meg a Covid-fertőzést. Ezért nem udvariassági kérdés: hogy van?

Azt mondják, hogy a Covid felgyorsítja az öregedést. Én hetvennégy évesen fizikailag, szellemileg nem éreztem magam többnek, mit ötvennégy. A Covid szembesített a valós korommal. A háziorvosomnak köszönhetem, hogy akaratom ellenére betuszkolt a kórházba. Azt mondta: a Covid szereti megölni a hetvennégy éves embereket, ott nagyobb biztonságban leszek. A rehabilitáció során mindent felhasználtam, hogy bebizonyítsam a vírusnak: nem a hetvenötödik évemben vagyok, hanem a hatvanötödikben. Időközben növeltem a tétet. Az a legjobb gyógyszer, hogy már hetek óta a paloznaki házamban vagyok. A pesti otthonomban depressziós tüneteket tapasztaltam, ott zavart, hogy nem tudtam dolgozni. Itt a Balaton közelében természetes, hogy nincs különösebb dolgom. Ebédet készítek, úszni megyek, ez itt így rendben van. Jelenleg ötvennyolc és hatvan közöttinek érzem magam.

Utazzunk vissza még tovább az időben. Annyit tudok, hogy Újpesten cseperedett a bátyjával. Szüleik mivel foglalkoztak?

Édesapám fűszeres segéd volt, aki büszke volt rá, hogy a Meinlnél tanulta a szakmát. A háború után, miután megkapta a bizonyítványát, édesanyámmal együtt nyitottak egy fűszerüzletet Újpest központjában. A szép, klasszicista városházával szemben. Az üzlet egy háromemeletes régi épület egész alsó traktusát foglalta el. 1946 és 1949 között olyan szorgalmasan felfejlesztették, hogy kínálata a legnevesebb cégekével vetekedett. Hatalmas rézüstökből mérték a kávét, az egész berendezés patinásan elegáns volt. Amikor aztán 1949-ben megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, úgy döntöttek, hogy a szüleim üzlete tökéletes lesz pártirodának. Miután kivágták őket onnan, béreltek egy kisebbet Újpest kertvárosi részében. Sok értelmiségi családnak volt háza arrafelé, de munkások is eljártak az üzletükbe. Felnőtt koromban - legalább is húsz-huszonöt éve még így volt - sokan rám csodálkoztak: „Te vagy a Trokán Pali és a Magdi fia?" Aztán ódákat meséltek arról, hogy az édesapám és az édesanyám milyen kedves és szép emberek voltak. Felüdülés volt betérni hozzájuk a háború utáni években. A vevők érezték, hogy szeretik őket, és még a kínálat is remek volt.

Aztán 1953-ban jött két bőrkabátos ember, és az államosítás keretében kivágták a szüleimet az utcára. Apám a nagykabátját sem vihette magával.

Miként élték meg a helyzetet?

Apámat egyszer láttam sírni, akkor. Nemcsak az üzletüket vették el, hanem kizsákmányolónak bélyegezték. Megtiltották, hogy kereskedéssel foglalkozzon.

Hogyan élte túl mindezt?

Elment egy vas- és fémipari Ktsz.-hez betanított vasgyalusnak. Komolyan vette a dolgot, néhány év múlva kétszer annyit keresett fusiban, mint a főnöke. Akkoriban sokan dolgoztak otthon síkkötőgépekkel, amelynek fontos tartozéka volt a tűágy. Ezeket külföldről szerezték be, és itthon persze nem volt szervizük. Apám kitanulta a reparálásukat. Volt egy időszak az életünkben, amikor komoly szegénységben éltünk, de ez kisegített belőle. Ugyanakkor nagyon kemény meló volt. Amikor aztán az egyik földműves szövetkezet nyitott egy kocsmát Pestújhelyen, valaki megtalálta apámat ez ügyben. Tudta, hogy jó kereskedő, felajánlotta neki: ha már fűszeráruval nem foglalkozhat, legyen a szövetkezeti kocsma üzletvezetője. Apám ebbe a dologba is belevetette magát. 1956 novemberében, amikor már visszajöttek az oroszok, bérelt egy teherautót, és lement öt hordóval Bácskába borért. Akkor már csak Jugoszlávia felé volt esély elhagyni az országot, embercsempészek segítségével. Elképesztő maffiaállapotok uralkodtak arrafelé. Apám mégis odament, volt a zsebében vagy kétszázezer forint, megkötötte az üzletet és hozta a bort. A kocsmák persze zárva voltak. Otthon mérte az italt a konyhába. Pártolta a forradalmat, de úgy vélte: bornak mindig lennie kell.

Ő nem akart disszidálni?

Dehogynem, hiszen földönfutóvá tette a rendszer. Mindent megtett, hogy elmenjen, még akkor, amikor arra Ausztria felé is volt lehetőség. Volt egy haverja, annak pedig egy olyan teherautója, amelyre rá volt építve egy fából készült, jókora pakura szállító tartály. Úgy volt, hogy abban fogunk átmenni a határon. Igen ám, de velünk élt az édesapám nyolcvanhat éves édesanyja, akinek pont akkor romlott meg az egészségi állapota. Apám azt mondta: addig nem megyünk sehová, amíg a mama nem lesz jobban. Nem lett jobban, novemberben halt meg, amikor már nem lehetett nyugat felé elmenni. Akkor apám azt monda: itt ragadtunk, akkor csináljuk tovább az üzletet. Ment a borért Bácskába.

Az ön bátyja követte a szüleiket a kereskedői hivatásban?

Faipari mérnök lett, a soproni egyetemen szerzett diplomát. NB I-es kosarasként került a városba, akkoriban az ottani csapat ott volt az első három között. A rendszerváltást követően magánvállalkozó lett, ma már nyugdíjas.

Mondta egyszer: középiskolásként önt is elsősorban a kosárlabda érdekelte.

A bátyám jobban játszott nálam. Én tizenkét és tizennégy éves korom között a Duna Cipőgyár kölyökcsapatában fociztam. Előbb jobbösszekötő voltam, majd kapus lettem. Azonban amikor a nálam másfél évvel idősebb bátyám bekerült az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba, elmondta, hogy van ott egy csodálatos testnevelő tanár, és komoly kosaras élet folyik a suliban. A bátyám a példaképem is volt. Amikor bekerültem a gimnáziumba, abbahagytam a focit, és elkezdtem kosarazni. Egyébként a Könyves Kálmán Gimnázium egészen különleges hely volt.

Miért?

A testnevelő tanár, Verbényi József válogatott és olimpiai kerettag kosárlabdázó volt, egyben a Testnevelési Főiskola adjunktusa. Ő fektette le Magyarországon az amerikai stílusú kosárlabda-oktatás alapjait. 1956-ban ő lett a TF Forradalmi Bizottságának az elnöke. Utóbb természetesen kirúgták az intézményből. Nem akasztották fel, nem börtönözték be.

Az volt a harmadik variáció, hogy őt, illetve a hozzá hasonló pedagógusokat külső kerületek tanintézményeihez száműzték.

A Könyves Kálmán Gimnázium igazgatója, Hollósi Antal pedig tudatosan „begyűjtötte" őket. Így lett az olasztanárunk a Magyar Tudományos Akadémia magyar-olasz intézetének professzora, aki Itália kultúrtörténetét is az oktatás részévé tette. És voltak mások is, lenyűgöző pedagógusok. Az oroszt dr. Fecske András görög-latin szakos tanár tanította, „rendszeridegen elem", akit Hollósi igazgató győzött meg: mivel az orosz hadifogság alatt sok ragadt rá az orosz nyelvből, akár taníthatná is. Az oroszt minden órán tíz perc alatt letudta, majd négy éven át művészettörténetet tanított. Mi persze csak sok évvel később, az érettségitalálkozón tudtuk meg, hogy milyen összetartást teremtett az igazgatónk azzal, hogy '56 után odamenekítette a kirúgott egyetemi tanárokat.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy 1960-tól 1964-ig azt tanulhattam, amit a tanáraim fontosnak gondoltak, és nem azt, amit az MSZMP annak tartott.

Pedig volt kockázata a dolognak, hiszen, ha egy tanfelügyelő kiszúrja, akkor mehettek volna segédmunkásnak.

Különlegesen kiművelődve mind erősebb vágyat érzett Thália irányába?

Amikor negyedikes koromban édesanyám megkérdezte, hogy mi akarok lenni, azt feleltem: legyen szíves békén hagyni, mert kosármeccsem van.

Úgy tudtam, hogy a versmondás is középiskolásként lett része az életének.

Tény, hogy az ugyancsak kiváló magyartanárom rávett a versmondásra. Versenyekre is eljártam, melyeken a sikeresebb szereplések után éreztem: jó dolog hatni az emberekre, nézni a csillogó szemeket, érezni, hogy szeretnek. Összességében azonban fogalmam sem volt, miként tudnám kamatoztatni egyetlen szakma keretében, mindazt, amit megtanultam. Édesanyám, a fent idézett nyegle válaszom után – bizonyára kétségbeesésében – azt kérdezte: Ha nincs ötleted, akkor lehet, hogy te egy egyszerű, szürke, hétköznapi ember akarsz lenni? Akkor nevettem: „És ha az leszek, akkor mi van?" Amikor már színészként – ami nem egy szürke, hétköznapi hivatás - visszagondoltam édesanyám megjegyzésére, akkor eszembe jutott: lehet, hogy az is erős inspiráció volt ahhoz, hogy dafke ne legyek szürke és hétköznapi. Bár az első munkahelyem még nem ezt igazolta. Egy szomszédasszony közreműködésével a Földművelésügyi Minisztériumban helyezkedtem el, ahol különböző gépeken, a számítógépek elődjein kellett végtelen számú lyukkártyát átfuttatni.

Innen szép győzni.

Éppen kezdtem unni a dolgot, amikor megláttam egy kiírást a minisztérium faliújságán: a Belvárosi Ifjúsági Irodalmi Színpad versmondáshoz kedvet érző fiatalokat keres. Zsolnay Gábor vezette, aki az amatőr - ma alternatívnak mondanánk - színjátszók legnagyobb mesterének, Keleti Istvánnak volt a legjobb tanítványa. Akkoriban Keleti Istvánékhoz tartozott a Pince Színház, mi pedig az ötödik kerületi Városház utcában kaptunk helyiséget egy kultúrházban. Nagyon jó társaságba kerültem, ez volt pályám során az első igazi nagy szerencsém.

Melyik volt a második?

A Színművészeti Főiskolára történt első sikertelen jelentkezésem után bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába.

A stúdióvezető Bodnár Sándor a mesterséget tanította, Simon Zoltán - majdani Erkel-díjas zeneszerző, karmester - a zenei ismereteket. Timár Sándor kezdő koreográfusként foglalkozott velünk – ő aztán az Állami Népi Együttesnek lett legendás koreográfusa.

Miben rejlett a stúdió különlegessége?

Több egykori stúdiós társam van, akiket később felvettek a főiskolára, majd tíz-húsz évvel később elmondták: amit a szakmáról tudnak, azt Bodnártól tanulták, nem például Simon Zsuzsától. Ezt mondta Andorai Péter barátom is, akivel egy osztályba jártunk a stúdióba. Miután hatodik próbálkozásra bejutott a Főiskolára, az említett tanárnő kis híján kirúgta. A színházat, a legfontosabb alapokat a színházban lehet igazán megtanítani. Az akkori főügyelő Zsolt István is azt tanította. Ő arról beszélt, hogy miként kell viselkedni a színházban. Bodnár Sándor a szakmai alapokat tanította, hogyan, mikor kell megszólalnia a színésznek.

A nagyszínházi társulat és a stúdiósok világa mennyire ért egybe?

Lenyűgöző volt a vezető színészek közvetlensége. Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, vagy az ön édesapja, Sztankay István, ahogy más neves művészek is partnernek tekintették a stúdiósokat.

Az utcáról kerültünk a Nemzeti Színház Stúdiójába, és két hét múlva már kúsztunk-másztunk a Mózest alakító Sinkovits lábánál,

miközben elhitették velünk, hogy mi vagyunk a darab főszereplői. Imre maga mondta: nélkületek semmire sem mennék, ti főszereplők vagytok! Persze, hogy teljes odaadással dolgoztunk, Sinkovits Imre pedig szépen megköszönte. Az édesapjával pedig még cinkosokká is lettünk Major Tamás ellenében.

Miként?

Major rendezte az Athéni Timont, amelyben Iglódi István volt a címszereplő, az édesapja pedig Alcibiades, a hadvezér. Major Tamás két testőrt is adott Alcibiades mellé. A két legmagasabb stúdióst, Andorai Pétert és engem. Amikor Major azt az instrukciót adta, hogy legyünk mindig szorosan mögötte, akkor édesapja a takarásban azzal írta felül a rendezőt: bármit mond is Major, két méternél jobban ne merjük megközelíteni, mert különben oda támad, ahol legjobban fáj. Az ő instrukcióját tartottuk. Nem azért, mert megijedtünk, hanem mert szerettük. Később többször említette: ha csak öt-öt centit adnánk neki mindketten a magasságunkból, akkor hatalmas színész lehetne.

Ön mindeközben többször is jelentkezett a Színművészeti Főiskolára.

Negyedszerre sem vettek fel, de Radó Vilmos, a kecskeméti színház igazgatója felajánlotta: menjek el az ő színházához. Lett volna még egy évem a Nemzeti Stúdiójában. Bodnár Sándor azt mondta: „Menjen Péterkém, én már megtanítottam magának, amit akartam. Radó Vilmos kiváló színházi ember, tőle még tanulhat." Ismét szerencsém volt. Lendvai Ferenc mellett Radó Vilmos volt Magyarországon az utolsó klasszikus színi direktor. Újabb szerencse volt, hogy akkor hívta el a színházához Ruszt Józsefet, aki az igazi mesterem lett. Az alapokat megtanultam Bodnár Sándortól, Radó Vilmos mellett ráláthattam, milyen felelősséggel, egyben szeretettel társulatot vezetni, Ruszt Józseftől pedig azt sajátíthattam el, hogy miként kell egy főszerepet a „kezemben tartani".

Kecskeméten mindeközben hol lakott?

Egy albérleti szobában. Egy ágy, egy szék, egy asztal. Valamint Gábor Miklós fényképe, amelyet Keleti Éva készített a Hamletjéről. A Színház című folyóiratból vágtam ki. Gábor Miklós rajongója voltam, a nemzeti stúdiósaként számtalanszor belógtam miatta a Madách Színházba, hogy lássam a Hamletjét, vagy az Oszlopos Simeonban. Akkor vettem le három év után a fotóját a falról, amikor már segédszínészből színész státuszba kerültem, s ezzel egy időben, 1974-ben, Gábor Miklós előbb vendégként, majd társulati tagként csatlakozott a kecskeméti színházhoz. Egyszer csak ott ült a büfében.

1974-ben Gábor Miklós játszotta Kecskeméten II. Fülöp királyt, ön pedig Posa márkit az országos hírű Don Carlosban. Egyéb színpadi találkozásaik is voltak.

Rendezett is a IV. Henrikben, amikor feljöttünk a Népszínházba. Amikor pedig elkerültünk a Nemzeti Színházba, Gábor Miklós és Vass Éva játszották az idősebb házaspárt Albee Nem félünk a farkastól című darabjában, mi pedig Sára Bernadettel a fiatalabbat. Gábor Miklóssal barátokká lettünk, nagyon sokat járunk fel hozzá a kecskeméti magból a Katona József utcai lakásukba.

A Népszínház kapcsán is volt miről beszélniük.

Külön könyvet érne, hogy miként alakultak a dolgok, amikor 1978-ban Pozsgay Imre jó szándékának köszönhetően több fiatal, vidéki rendező lehetőséget kapott a fővárosban.

Ez-az egy interjúba is beleférhet.

A Pozsgay által kigondolt lehetőség nem volt igazi helyzet. Zsámbéki Gábor, Székely Gábor sem igazgatói pozícióba került a Nemzeti Színházhoz, ott volt a fejük felett Nagy Péter irodalomtudós akadémikus. Előbbiek korábban sikeres vidéki direktorok voltak, Nagy Péter soha nem igazgatott színházat. Persze, hogy nem passzolt össze a tűz a vízzel. Ruszt József is csak főrendezőként működhetett a 25. Színház és az Állami Déryné Színház összevonásából alakuló Népszínházban. Nyolcunkat ugyan - mások mellett Gábor Miklóst, Andorai Pétert - elhozhatott magával Kecskemétről, de hamarosan világossá vált: a Népszínház tényleges igazgatója, a megszűnt 25. Színház életre hívója, Gyurkó László sem boldog ebben az új helyzetben, ahogy mi sem. Ruszt József és Gyurkó László is mást képviseltek. És akkor még ott voltak a minapi Déryné Színház úgymond „arra érdemes" tagjai. Persze oka van az ilyen faramuci helyzeteknek. Itt, Paloznakon, a kis szőlészetek gazdái is azt gondolták még a rendszerváltás környékén is, hogy ha különböző fajtákat ültetnek a sorokba, akkor abból lesz a legfinomabb bor.

Rendszerint kutyapikulája lett belőle, jobb esetben karakter nélküli átlagbor. A márka akkor lesz jó, ha tiszta.

Gyurkó László próbálta kezelni a helyzetet?

Azt tette, amit az akkori káderek konfliktus esetén: bevonult a pártkórházba, a Kútvölgyibe. Ruszt József a titkárnőjétől tudta meg, hogy beteg és kórházban van. De azt nem mondták meg, hogy melyikben. Jóska három hónapig azt sem tudta, hogy melyik kórházban van Gyurkó. Amikor végül előbukkant, azt mondta: köszöni szépen a lehetőséget, de olyan idegállapotban van, hogy nem vállalja tovább a vezetést. Össze is omlott az egész konstelláció. Ruszt Jóska azt mondta: ő visszamegy vidékre, ha akarunk, menjünk vele.

Kecskemétről még jó érzésekkel indultak a fővárosi Népszínház fellé?

Éjszakákat átdumáltunk, nem akartunk jönni. Ruszt Jóska se akart, Gábor Miklós se. Úgy éreztük, Kecskeméten tudunk igazán jól dolgozni. Ráadásul tudtuk, hogy Jóska csak nyolc embert hozhat magával, pedig a többiek is a csapathoz tartoztak. Pozsgai azonban nagyon erőszakos volt, Ruszt beadta a derekát. Persze előbb Gábor Miklós és mások is esküt tettek: vele tartanak. Tudtuk, erősnek kell lennünk, mert különben a pesti igazgatók lesöpörnek a pályáról. A Valló Péter rendezte Koldusopera volt az utolsó előadásunk mielőtt feljöttünk. Gábor Miklós volt Peacock, Koós Olga Peacockné, Vass Éva Kocsma Jenny, Andorai Péter az Énekes, Sára Bernadett Polly, Szirtes Ági Lucy, én pedig Bicska Maxi. Az utolsó tapsrendnél mindannyian úgy sírtunk, mint a taknyos kölykök. Tudtuk, hogy itt valami nagyon véget ért, valamit nagyon elvesztettünk. Úgy is lett.

Amikor Ruszt József visszament vidékre, ön nem ment vele.

Gyurkó távozása után az Operettszínház igazgatóját, Malonyai Dezsőt és főrendezőjét, Vámos Lászlót nevezték ki a zenés profillal, tánctagozattal felruházott Népszínház vezetőinek. Vámos Lászlót nagyon tiszteltem, s amikor a nyolcvanas évek elején visszament művészeti vezetőnek a Nemzeti Színházhoz, vele tartottam, mert hívott. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen az újjáalakuló Katona József Színházhoz távozó Székely Gábor és Zsámbéki Gábor páros félig kiürítette a Nemzeti társulatát. Gábor Miklóssal együtt még vagy nyolc-kilenc évig ott voltunk.

Gábor Miklós 1991-ig. Ön azonban már 1989-ben továbbállt.

Amikor a miskolci társulat éléről érkezett Csiszár Imre lett az igazgató, azt mondta nekem: ő csak fél feladatokat tudna adni nekem, vagy még azt sem, márpedig én olyan nagyon nagy színész vagyok, hogy azt nem bocsátaná meg magának, ahogy nekem sem. Valójában arról volt szó, hogy hozta magával az embereit, akikkel nagyon jól működött a miskolci színház, és kellett nekik a hely. Az érdemes és kiváló művészekhez nem mert hozzányúlni, de sok mindenkit kirakott. Nagy szerencsémre, mert a színház hamarosan erős lejtmenetbe kezdett, ráadásul másfél év után Imrét is menesztették.

Játszott egy évadot a József Attila Színházban, aztán kilenc évadot Veszprémben, hármat Sopronban, újabb hármat a Madáchban. Mikor érzi úgy, hogy ideje színházat váltani?

Hiába van jó dolgom egy társulatnál,

amint azt kezdem érezni, hogy nem egy alkotóműhelynek vagyok a tagja, hanem a munkahelyemre megyek be, akkor tudom: gáz van.

Akkor rögtön elszerződöm. Veszprémben is azért voltam olyan hosszú ideig, Vándorfi László kinevezésétől a távozásáig, mert ő is Ruszt József növendéke volt, egy nyelvet beszéltünk. Irgalmatlan lendülettel tette a dolgát, nagyon jó igazgató lett belőle.

2003-ban a Nemzeti Színház tagja lett, ahonnan öt év után ismét távozott. Mi volt az akkori távozás oka?

Erősen hasonlított az előző távozás okaihoz. Jött Alföldi Róbert, aki elmondta: hozza az embereit, akiknek kell a hely, és én nem vagyok benne az ő elképzeléseiben. Ő sem igazán volt benne az enyémben. Egyszer-kétszer dolgoztunk együtt, egészen mást gondolunk erről a hivatásról. Olvastam a pályázatát is, és mivel három korszakom is a Nemzeti Színházhoz kötött, erős elképzelésem volt arról, hogy mit jelent az, hogy Nemzeti Színház.

Mit jelent?

Azt gondolom, a Nemzeti Színház esetében az a legfontosabb, hogy a szó legnemesebb értelmében tekintélye legyen. Olyan körülmények között működjön, ami tekintélyt teremt, és tartást ad annak, aki a társulatához tartozik. Alföldi pályázatában nem volt szó ilyesmiről, csak arról, hogy ő jó színházat akar csinálni, s nem érdekli, milyen néven fut az a színház. Ez pedig engem nem érdekelt.

Követte Jordán Tamást Szombathelyre, az alakuló Weöres Sándor Színházba. Oda mi vonzotta?

Fél mondattal kérdezte: jössz Szombathelyre? Mondtam megyek. Ez volt a szerződési tárgyalás. Tamásnak is Ruszt volt a mestere az Egyetemi Színpadon. Jordán Tamásban megéreztem azt a lenyűgöző, szimpatikus fanatizmust, ami a Merlin létrehozásakor, az intézmény legjobb korszakában is érződött rajta. A szombathelyi színház indulásakor is tele volt ötlettel, elszántsággal. Odahozta Mohácsi Jánost, aki ugyancsak nagy hatással volt rám. Nagy sikereink voltak, a pécsi fesztiválon zsinórban nyertük a díjakat. Tekintélye volt a színháznak.

Az ott töltött idő majdnem olyan jó volt, mint a pályakezdésemet követő kecskeméti évek.

Aztán ennek is vége lett.

Jordánnak komoly mélyütés volt, amikor el akarták távolítani. Egy ideig még azzal együtt is úgy érezte, hogy van még benne szufla. De nem tudta kiheverni a dolgot.

Tavaly óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Hogyan találtak egymásra?

Vendégként vettem részt két alkalommal is a Vörösmarty Színház igazgatója, Szikora János által rendezett koronázási játékokon, ami egy nagy reprezentatív nyári színház a székesfehérvári királysíroknál. Amikor először kérdezte, hogy nincs-e kedvem átmenni hozzájuk, akkor még nemet mondtam, mert úgy nézett ki, hogy Jordán Tamás tovább viszi a színházat. Szikora azt felelte: térjünk vissza később a dologra. Tavaly a Trianon-évfordulóra készülő Trianon-előadásba hívott meg. Akkor már tudtam, hogy váltani fogok, mert Jordán nem folytatja az igazgatást. Ugyanakkor erős keserűség volt bennem a szombathelyi történet lezárása miatt, ezért úgy terveztem: kihagyok egy évadot, és csak aztán szerződöm máshová. Ez járt a fejemben a Trianon próbái alatt. De aztán történt valami, ami átlendített a holtponton.

Mégpedig?

A Trianonban Apponyi Albert grófot játszottam, ami a darab főszerepe. Ugyanakkor egyetlen konkrét feladata van: elmondja azt a bizonyos, Trianonban elhangzott beszédet. A darab lényegében dokumentumjáték. Úgy alakult, hogy az összetettsége miatt rengeteget próbálták a különböző jeleneteket, ám én csak egyszer mondhattam el a szövegemet az egyik első rendelkező próbán, még a példányból. Aztán otthon ültem és tanultam. Legközelebb egy összpróbán került rám a sor, ahol János azt mondta: menjünk túl ezen a képen, nem baj, ha olvasom. Gondoltam: nem olvasom, derüljön ki, hogy megtanultam-e rendesen vagy sem. Miközben mondtam a szerepem, már akkor láttam, hogy foglyul ejtem a kollégák tekintetét. A végén magam is azt éreztem: ez rendben volt, jól instruáltam magam otthon. Aztán jött, ami jött. Voltam már olyan társulat tagja, amelyben testvérként szerettük egymást, de az elmúlt ötven évben még nem tapasztaltam ilyet: a beszéd után sorra jöttek hozzám a színház társulatának tagjai, gratuláltak. Ifjabbaktól az olyan vén rókákig, mint Gáspár Sándor. Minden gesztust őszintének éreztem. Kiderült, az egyik fiatal kolléga már a beszéd alatt küldött egy sms-t Nóri lányomnak:

„Apád most nyomja az Apponyi beszédet. Nagyon jól tolja az öreg."

Ez a helyzet olyan löket volt a számomra, amely után egyértelművé vált, hogyha egy ilyen társulatnak lehetek a tagja, akkor nincs miért hezitálni. Pont erre van szükségem, hogy azt érezzem: jó helyen vagyok, ahol szeretnek. Ráadásul hetvenöt évesen valami új dolog kezdődik az életemben. Ez sem semmi.

Forrás: origo.hu/Sztankay Ádám, fotó: Csudai Sándor

közösség

további frisss

lap tetejére