Ronggyá nyűtt cipő – Kóbor János emlékére

• 2021. december 07., kedd •
Kóborék addig játszottak fenséges űrrockot, amíg el nem jutottak az oratóriumszerű áhítatig, a templomfalak közötti zenélésig. Mintha ők maguk is a világmindenség Urát kezdték volna keresni, megengedem: maguk előtt is rejtett módon.
Ronggyá nyűtt cipő – Kóbor János emlékére

A ma húszas évei elején járó nemzedék tagjainak többsége egy-két sláger kivételével nem ismerte az Omega zenéjét. Ettől azonban még nem üres szóvirág, hanem tény: egy egész ország gyászol. Hiszen elöregedett társadalom vagyunk. Ráadásul a mai idősebb magyar generációk az elsők, akik kezdettől nem voltak érintetlenek a rock zene hatalmától… 

Hadd szóljak arról a Kóbor Jánosról, aki egy volt közülünk – azzal a kivétellel, hogy zsúfolt arénákban mindig több ezres, több tízezres közönség hallgatta az ő fémes énekhangját, nézte a kicsit Mick Jagger-es, kicsit Robert Plant-es módra kifacsarodott színpadi hipermozgását.

Roppant egészsége volt: ősereje az idősödéssel szemben is.

Leszámítva azt, hogy az a sokat dobált bongyor, szőkés lobonc az idők során kifakult és némileg kiegyenesedett, örökletes biológiai adottságai láthatóan nagyon kedvezők voltak.

Éppen ezért vívta ki, előadó-művészetétől függetlenül is, fokozott együttérzésemet. Hiszen amikor elkapta a covid ezt a 78 évesen is örökmozgó „kölyköt”, az neki lelkileg is átlagon felül fájdalmas lehetett. Akinél nem jelentkezik úgy a gyengeség, fáradtság, aki idősen is makkegészséges azon kívül, hogy könnyeztető pollenallergiája miatt napszemüveget visel, annak nehéz lehetett hirtelen elerőtlenednie, kórházi ellátásra szorulnia és – igen – szembenéznie a halál esélyével!

Egy korábbi interjújában szót ejtett arról, hogy ami gyerekkorától irtóztatta, az a légszomj volt, egyszer el is ájult egy levegőtlen iskolai tornateremben. És akkor hetekkel ezelőtt éppen emiatt, egyre fullasztóbb köhögések közepette magának kellett kérnie, hogy helyezzék rá a lélegeztetőgépet, ami ráadásul mesterséges kómába helyezéssel jár…

Ha egy sztár sorsa lebeg élet-halál között, akkor az emberek talán jobban elgondolkoznak azon, mi a szenvedés oka-célja. Miért merem itt szóba hozni pont a Biblia Istenének ezzel kapcsolatban kinyilatkoztatott válaszát? Sokan olvastuk a sajtóban két és fél éve: Kóbor János

75 évesen szükségét érezte, hogy katolikus egyházi – szentségi – esküvőt is kössön jóval korábban elvett feleségével.

„Amióta valósággá vált, elértem egy teljességhez. Beteljesedett mindaz, amit egykor a szüleimtől és a nagyszüleimtől útravalóul kaptam” – így vallott erről a balatonaligai katolikus templom ajtajában. 

Semmi okom tehát arra, hogy elhallgassam az élete végén a katolicizmushoz, egyáltalán a kereszténységhez közeledő Kóborral kapcsolatban, amit úgyis tud sok olvasó: a földi szenvedések, a betegségek, a testi halál, a szomorúság, a gyász okaként a Szentírás az első emberpár bukását, engedetlenségét, Istentől való elfordulását jelöli meg.

De a Bibliából azt is megtudhatjuk, hogy a szenvedésnek célja is lehet: Isten abban kínálja föl nekünk a lelki tisztulást. A szenvedés tisztító voltáról még Jézus vonatkozásában is azt írja Szent Pál: „Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” Ha Jézusnak, aki nemcsak Isten, de ember is volt, szüksége volt a szenvedésre, akkor egy rockzenésznek ne lett volna?

Bátran hihetjük tehát, hogy

sokak kedvenc énekese nem értelmetlenül szenvedett.

A kérdés pusztán az, hogy csak addig, ameddig a tudatánál volt, vagy akár mélyaltatott állapotban is tudott vele kommunikálni Isten. Gyanítom, hogy nem lehetett értelmetlen történés a haláltusájában százezrek aggodalmával övezett énekes több mint három hétig tartó mesterséges lélegeztetése sem.

Mit üzenhet még Kóbor János távozása a földi életből azok számára, akik rajongóként gyászolják őt? Ideértve a hatvanas évek „omegásait”, akik egy része úgy állt szemben tizenévesként az „illésesekkel”, mint a fradisták az újpestiekkel. De ideértve a későbbi nemzedékek Omega-rajongóit is, például azokat, akik a Piramis, P. Mobil, Beatrice divatozása idején, alföldi papucsban, szűkített farmerban is ezt a könnyűzenei csapatot szerették a legjobban, mondjuk a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején…

Nos, talán az lehet egy másik tanulság: bár az Omegát ismerő-kedvelő nemzedékeknek a rockzene még össze volt bogozva az éggel, az univerzummal is, s bár ők még életük kiteljesedését várták a korabeli ifjúsági zenétől, és szinte vagy konkrétan istenekként imádták „csillagait”, attól még ezek a zenészek is, lám, földi halandók. Illetve földi halandók – voltak. 

A leglelkesebb omegásoknak most különösen nehéz lehet helyére tenni, hogy – miközben ők is kifelé mennek az életből – mit jelentsen még az a jó néhány lemez, Kóbor hangja és a többi… Eleve minden rockegyüttes hívének meg kell egyszer értenie, hogy

ez a zene eléggé nyíltan istenpótlék is volt deszakralizált korunkban. Szex is, ösztön is, de istenpótlék is.

Hangerejénél, dobdörömbölésénél, torzított gitárból és szintetizátorból származó különleges hanghatásainál, egyáltalán: lelket lebíró jellegénél fogva. Márpedig utóbbi bizonyítéka volt a bizsergés a gerincen, vagy a vitustánc a lábban s a képtelen alakú és csillogású maskarákban hajladozó zenekari tagok iránti imádat – miközben ott gyúródtunk a pusztán fényözönével is erődemonstrációként ható színpad előtt.

De az Omega stílusában átlagon felül volt jelen az „isteni” és a „felséges” motívuma. Főleg mikor a hard rock korszak után átléptek az űrbe és space rockot játszottak. Említtessék a Napot hoztam, csillagot című dal. Főleg illúzióvesztésről szóló híradás van Sülyi Péter költői szövegében: „A bársony megfakult, ezüst tükröm megrepedt”, de a szöveg úgy van himnikus zenébe öltöztetve, hogy a hallgatóság illúziója pont hogy csapongva szárnyal. Annál is inkább, mivel akkoriban próbálták ki közönségükön a füstköd után a szertecikázó lézert is.

És mégis: „isteni” zenéjével az Omega elvezethette-e rajongóit – akik fiatalságukat a vallásellenes Kádár-korszakban élték! – az igazi, élő Istenig? Ugye nem? Ám vegyük csak észre: Kóborék addig játszottak űrrockot, amíg ők maguk el nem jutottak az oratóriumszerű áhítatig, a templomfalak közötti zenélésig. Mintha ők maguk is a világmindenség Urát kezdték volna keresni, megengedem: maguk előtt is rejtett módon.

Egyetlen további megállapítás: a ’70-es, ’80-as évek magyar rockzenéje sosem sötétült el annyira és olyan sokszor, mint az angolszász, holott az volt a minta. Nem jutott benne túlsúlyra a gonosz elem. Sosem ünnepelte a hazai fősodor (Omega, Illés, Fonográf, LGT, P. Mobil és a többi) a boldogtalanságot vagy éppen a széthullást.

Összefogott, gyönyörű boldogságkeresés volt szinte minden számuk, minden melódiájuk, és ez hungaricum.

Kóbor is azt énekelte a már idézett szerelmes dalban: „Ronggyá nyűtt cipőm, amíg bírta vitt feléd”.

Az advent idején elhunyt énekesnek sugárzó közvetlensége volt, de nem ettől, hanem a kései egyházi szertartás imént említett tényétől és a hozzá fűzött fél tanúságtételtől érzem magam feljogosítva egy reményre. Hogy a "Feléd" szó végső soron nagy kezdőbetűvel értendő, és a ronggyá nyűtt cipő, kegyelem által, célba ért.

Nyitófotó: Ficsor Márton (Mandiner)
Forrás: mandiner.hu

TOP

közösség

további frisss

lap tetejére