Amikor kolléganőm felvázolta, hogy milyen interjúalanyokra lenne szükség a Nehéz idők, erős emberek-sorozatunkhoz, azonnal eszembe jutottak a vasárnapi ebédek, amelyeken a szüleim a „Ceau-rendszerről" sztorizgattak. Jámbor-Miniska Zsejke írása a kepmas.hu-n.

Miközben a húslevest kanalazgattam, együtt nevettünk azon, ahogy orvos édesapám arról mesél, hogy a pult alól szerzett dolgokkal kedveskedett anyukámnak a randevúkon, vagy ahogy zongoraművész édesanyám amolyan művészmódon próbált boldogulni a gépkarabéllyal a kötelező sorkatonaságban.

Macik vagy terroristák?

Testvéremmel sokat kérdezgettük őket arról az időszakról, amikor édesapám egy színromán, isten háta mögötti faluban találta magát, mert magyarként – és mert nem voltak összeköttetései – nem praktizálhatott erdélyi nagyvárosban. Tetszett nekünk a visszaemlékezés, mert olyannak tűnt, mint egy keserédes francia vígjáték arról, milyen, amikor kilövik az embert a komfortzónájából, és fel kell találnia magát a semmi közepén.

Vagy amikor anyukám a forradalom idején hangot adott aggodalmának, hogy ha az erdőbe kell menekülni, mi lesz a medvékkel. Amire anyósa rögtön rávágta, hogy „Maci vagy terrorista? Lehet választani!”

Nevettünk, hát hogyne kacagtunk volna, amikor olyan könnyedén adták elő, mi pedig túl kicsik voltunk ahhoz, hogy lássuk, mennyi erő kellett ahhoz, hogy helytálljanak, mennyit kellett kapaszkodniuk azért, hogy leküzdjék a magyarságukból fakadó hátrányokat Erdélyben.

„Kellett küzdeni a diktatúrával, ugyanúgy, mint a románoknak, de nekünk még külön az identitásunkért is küzdenünk kellett” – mondta édesanyám az interjúban.

Édesapám például többedmagával időnként felment a dombtetőre Zsibón, hogy magyar focimeccseket nézzen, számolva a következményekkel. Korábban sem tetszett már a Securitaténak, hogy itt ez a magyar orvos, aki nem rejti véka alá a véleményét, hangos is, nem fél, fenyegetést láttak benne. Nem tétováztak, koncepciós pert indítottak ellene. Azzal vádolták, hogy sterilizálja a román nőket, amiről mindenki tudta, hogy aljas hazugság. Bizonyítani nem is tudták volna, de nem is akarták, sokan kiálltak érte, de ez nem érdekelte a rendszert (szerencsére Ceaușescu akkoriban töltötte be a 70. életévét, a születésnapja alkalmából pedig minden vizsgálatot leállítottak, így ezek után nekem is lehetett boldog gyerekkorom).

Sőt, apukám azt is elmesélte, amikor egy megyei főorvos Marosvásárhelyen ököllel verte az asztalt a kórházban, hogy amíg ő ott van, magyar ebbe a városba nem jön be orvosként dolgozni

– miközben még az ük-ükapám is Marosvásárhelyen élt, a családunk generációk óta a városért dolgozott. Persze a kommunista rendszer nem is nézte a családot jó szemmel, állandó megfigyelés alatt voltak.

A szüleim feladhatták volna ezt a nehezen járható utat, elindulhattak volna a románosodás felé, súghattak volna a társaikról, hiszen a környezetükben volt, aki megtette, és a rendszer meg is jutalmazta a besúgóit. Ők nem kértek azokból a javakból, amiket ilyen áron kínáltak nekik, mert tudták, hogy csak egy hazájuk van: Nagy-Magyarország.

Trianon nem a múlt, hanem a jelen

Sokan amikor ma meglátnak egy térképet a trianoni békediktátum előtti időkből, vagy egy hírt hallanak arról, hogy határon túli közösségeket támogatnak itthonról, legyintenek vagy felháborodnak „Minek felhozni Trianont? Ami elmúlt, az elmúlt, mindenki lépjen túl rajta.” De hát éppen ez az, hogy nem múlt el! Magyarként élni a határon túli területeken ma is tartogat kihívásokat! A néhány évvel ezelőtti úzvölgyi események vagy a több országban is létező diszkriminatív nyelvtörvények, vagy az, hogy magyarellenes skandálással fogadták a szélsőségesek a magyar köztársasági elnököt Nagykárolyban a Kölcsey-szobor avatásán, mind élő következményei Trianonnak, ahogy a bagatellizáló, máskor gyűlölködő hozzászólások is.

Ezeknek a kommentelőknek eszébe sem jutna megkülönböztetni valakit csak azért, mert mondjuk kaposvári, pécsi vagy pápai – akkor az aradit, nagybányait, marosvásárhelyit, máramarosszigetit miért különbözteti meg?

Magyar az, aki magyarnak érzi magát, bárhol is van a világon, erről szól a nemzeti összetartozás napja.

Nem a körítésről, hogy tudjuk-e kinek a slágere az „Egy vérből valók vagyunk”, meg kinek nagyobb a nemzeti lobogója, vagy ki tudja hangosabban énekelni, hogy „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”

Az összetartozás érzése számomra esszenciális, tiszta, minden sallangtól lecsupaszított érzés, egy közös gondolat, ami olyan természetes, mint az, hogy beszívjuk és kifújjuk a levegőt.

Néhány hónapja intenzíven megéltem ezt Sepsiszentgyörgyön, amikor megnéztem egy előadást a Tamási Áron Színházban. Mintha otthon lettem volna! A nézőtér tele volt kedves tekintetű diákokkal, akik ízes tájszólásban beszélték meg a szünetben az első felvonást. Párok sugdolóztak a színészi játékról, idősek elevenítették fel korábbi színházi élményeiket. Olyan érzés volt, mintha megállt volna egy pillanatra a föld, mintha megszűnt volna köztünk a távolság, mintha el sem indultam volna hozzájuk, és ők sem mennének innen sehová. Mintha egy szélesen elterülő, a föld alatt egyre terebélyesedő gyökérzet apró elemei lennénk, amelyek ugyanazt a fát táplálják. Jó érzés tartozni valahová, az pedig, hogy én éppen a magyarsághoz tartozhatok, számomra maga a kegyelem.

Kép: MTI archív