Első Habsburg-uralkodónk, Albert király halála után az ország, helyesebben a nemesség két pártra szakadt. Az egyik – a Cilleiek és Garaiak által fémjelzett, és a Habsburgok által támogatott oldal - Luxemburgi Erzsébet, férje halála után született csecsemőjét V. (Utószülött) Lászlót kívánta királynak. A nagyobb erőt képviselő, és a pápa által is támogatott – leginkább a Hunyadiakhoz, Rozgonyaikhoz köthető - németellenes párt úgy vélekedett, hogy a fenyegető török veszély miatt az ország kormányzását nem lehet egy csecsemőre bízni, ezért a lengyel Ulászló magyar királlyá koronázását szorgalmazták.

1440. május 15-én Erzsébet királyné Fehérvárott megkoronázatta négy hónapos fiát, az esküt a csecsemő helyett rokona, Cillei Ulrik tette le. Rá két hónapra, július 15-én szintén Fehérvárott, július 15-én Ulászlót emelték a magyar trónra a Hunyadi János pártján álló urak. A királyné közben V. (Utószülött) Lászlóval és a - Cillei Ulrik tanácsára Visegrádból, bizonyos Kottaner Jánosné, a királyné udvarhölgye által - ellopott koronával Frigyes német-római császárhoz, Stájerország hercegéhez ment, aki a gyermek nagybátyja volt. Neki adta át a királyt gyámságba, a magyar Szent Koronát pedig megőrzésre. A belharc elkerülhetetlenné vált, amiről így ír a Túróczi krónika:

„Eközben Magyarország egész népében szakadás támadt, minden szeretet megbomlott, kölcsönösen egymás vesztére törtek… Így a Pannonföld vezérei és urai vad haddal tépték-szaggatták az országot, mely a szent királyok alatt kellemetes, biztos nyugalomban élt - s miután az egyetértés gyarapít - mindenfelől összehordott gazdagságban bővelkedett. Nem hiábavaló volt azoknak beszéde, akik a csillagokkal foglalkoztak, s azt fejtegették, hogy Magyarország a Nyilas jegyében áll. Lakosai ugyanis - mint a régiek tanúsítják - mindig bús hadakban verejtékeztek. Ha meg nem forogtak külső háborúkban, kímélték az idegen vért, maguk közt egymásra dühödtek, és mohón prédálták az apáik által és a maguk gyűjtötte kincseket… Ulászló király uralkodásának ideje ugyancsak erre szolgáltat bizonyságot. Egyetlen egyházi és világi méltóság sem húzódott a fegyvertől. Minden korú ember kész volt az ártalomra s nem kímélte életét. Viszálytól vezettetve, mind az országlakosok meghasonlottak és harcra keltek azért, hogy ki a király. Ezek Ulászló királyt követték, amazok Erzsébet királyné és fia dolgát próbálták előbbrevinni… Ez a dolog azután nagy lángot vetett az országban.”

Az 1439-41-es években az egész országban dúltak a harcok, váltakozó sikerrel a két fél közt. Ezek közt Ulászló dunántúli hadjárata során egy kisebb szombathelyi csatára is sor került 1441 tavaszán. Miután mindkét fél már áhította a békét, a Cilleiek által megkezdett alkudozások 1441. április 19-én, a Szombathely melletti táborban, a következő feltételek mellett, megegyezésre vezettek:

„Mi Ulászló, Isten kegyelméből Magyar, Lengyel, Dalmát, Horvátoszágok királya, Litvánia nagyhercege és Oroszország örököse adjuk a jövő emlékének... Miután a Magyarország királyának megválasztattunk és megkoronáztattunk ezen ország alattvalói között Ciliéi Frigyes és Ulrik hercegek, Ortenburg és Tagoria grófjai ezen ország békés állapotát megzavaró Erzsébet királyi úrnőnek egy részt felajánlva ellenséges szándékkal ellenünk szegültek... miért is rájuk, és párthíveikre neheztelvén, őket kegyelmünktől megfosztani szándékoztunk... most mégis előnyösebbnek tartjuk, hogy ezen grófokat kegyelmünkkel megajándékozzuk... ezért Thyffer Márton és Packenstein Meussenreutter János kancellár urak előtt, akiket nevezett grófok eskünk vételére kiküldöttek a szent kereszt jelének és a szentek ereklyéinek érintésével esküszünk: hogy ... Frigyes és Ulrik grófokat, Magyarország alattvalóit minden jelen és jövő ellenségeink ellen, bármilyen állásúak is legyenek, mindig védeni és segíteni fogom... kegyelmemet tőlük semmilyen tanácsra meg nem vonom... erről szóló függőpecséttel megerősített oklevelünket Szombathely melletti táborunkban a Húsvét utáni szerdán az Ur 1441. esztendejében kiadjuk.”
A béke megköttetett, az már más kérdés, hogy a hadjárat tovább folytatódott, a belháborúnak pedig csak Ulászló király várnai csatában történt eleste vetett véget…

Források: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme / Feiszt György: I. Ulászló dunántúli hadjárata, 1441