-    23 éves voltam 1956-ban, s már házas ember. Felségemmel és egyéves kislányommal az őrségi Kétvölgyön laktunk. Itt voltam ugyanis tanító másodmagammal – kezdi a visszaemlékezést az utolsó élő, vasi 1956-osok egyike. Az iskola a falu szélén volt, a határőrlaktanya mellett. Amikor október 23-án reggel felkeltem, és az iskolához mentem, meglepve tapasztaltam, hogy két határőr az iskola felé tartott fegyverrel álldogál a közelben. Mindkettőjüket ismertem, megkérdeztem őket miért vannak itt, mire ők: - hát Te nem tudod, hogy Pesten kitört a forradalom? Gyorsan hazamentem, bekapcsoltam a rádiót, hogy friss híreket szerezzek. Így tájékozódva az eseményekről, úgy gondoltam, hogy nagy a baj, nem vagyunk biztonságban. ezt elmondtam feleségemnek is, s azt is, hogy a közeli Farkasfára kell hazamennünk, az ő szülői házába. Ekkortól ingáztam két falu között.

-    Mihez kezdett ezután?

-    Átjött hozzánk az iskolaszolga, akinek az öccse volt a helyi párttitkár. -  Tanító bácsi – mondta, most aztán megjön a jó világ!  Egy fakereszt is volt nála, amit az iskolában lecserélt a vörös csillaggal. A másik tanító, Tóth László egy szombathelyi friss diplomás volt. Ő mindennap tanítás után biciklivel hazament Szombathelyre. – Nem lesz most itt tanítás, benézek Szombathelyre – közölte velem. De csak 3-4 múlva jött vissza, amikor is elmondta, hogy többet nem jön vissza. Miért, mi történt kérdeztem? – El kell mennem ebből az országból. Részt vettem a szombathelyi ÁVÓ-s börtön felszabadításában, ha itthon maradok, akkor ezek engem felakasztanak – s ezzel távozott. Mint később megtudtam Angliáig meg sem ált.

-    S mi történt közben Kétvölgyön?

-     25-én az őrsparancsnok és a politikai tiszt - akik, amúgy nagyon rendes emberek voltak - lóhátról bekiáltottak nekem az iskolába: Délután 2-re gyere le a tanácsházára, mert meg kell alakítania védelmi bizottságot, mivel sem rendőrség, sem katonaság nincs már! Megvallom, nem nagyon volt kedvem hozzá, de muszáj volt megjelennem. Ezeket az apátistvánfalvi kocsmáros kezdeményezte minden környező falukban. A gyűlésen, ahol olyan húszan gyűltünk össze, úgy döntöttek, hogy fegyvert kell szereznünk, mivel a határőrséget szélnek eresztették, ez pedig veszélyes vidék. Az lett a gyűlés vége, hogy engem bíztak meg a fegyverek beszerzésével.

-    Merre indult el?

-    Kerékpárra ültem Tóth Lászlóval és bekerekeztünk Szentgotthárdra. A tanácsháza előtt egy barátom, Németh Imre álldogált géppuskával. - Te mit csinálsz itt- kérdeztem? – Gyűlés van odafenn, este pedig megyünk Pestre segíteni. Ti mit kerestek itt? – kérdezte.
-    Fegyverért jöttünk- válaszoltam, mire beengedett az épületbe. Itt Fölnagy Lászlóval egy fiatal ügyésszel találkoztunk. Miután jól ismertem megkérdeztem tőle is, hogy miért van itt. – Most írom az ÁVÓ-sok vádiratát – jelentette ki határozottan.

Benéztem a nagyterembe, ahol az asztalfőn Tarcsai László, volt vb-titkár, aki ekkor már a szentgotthárdi védelmi tanács elnöke volt. Miután be nem mehettem, az ügyésszel egy helységben ülő titkárnő beküldött egy másik irodába. Itt nagy meglepetésemre, a volt oktatási osztályvezető, Leopold Ferenc ült. - Hát Te mi járatban? Mit tehetek érted? – kérdezte. Én pedig elmondtam a jövetel célját. – Miből adjak fegyvert, itt sincsen Szentgotthárdon, inkább menj sürgősen haza –tanácsolta. Így végül dolgunkvégezetlenül tekertünk haza. Miután én minden nap hazamentem Farkasfára azt javallottam a kétvölgyieknek, hogy állítsanak fegyver nélküli őrséget.

-    Hamarosan eljött november 4-e…

-    Igen és elkezdődött a megtorlás. Nagy József határőr parancsnokot – családjával együtt – minden ingóságukat hátrahagyva - egy Csepel teherautóval elvitték. Máig emlékszem, hogyan integettek szomorúan... Jóskát bebörtönözték azután.

-    A többi faluban is volt mozgolódás?

-    Igen, az emberek mindenhol örültek a forradalomnak, a Rákosi-rendszer bukásnak. S mindenhol voltak bátor emberek, akik megalakították a helyi bizottságokat.

-    Önt nem keresték november 4-e után?

-    November 7-én egyszer csak beállított egy társával hozzám a bátyám, aki a szomszéd faluban vett részt a forradalmi eseményekben. Menekülnünk kell! Segítsél!- mondta. –Rendben elmegyek veletek Felsőszölnökig – mondtam. Felmértem a lehetőségeket, mivel jól ismertem a környéket, s a kevésbé ismert utakat, végül sikerült őket kijuttatnom a határon. Alig, hogy eltűntek, egyszer csak megjelent két határőr, akik számon kérték rajtam, hogy mit keresek itt. Szerencsére kivágtam magam azzal, hogy a szölnöki barátomat látogatom meg.

-    Úgy tudom, hogy még 1957 nyarán is történt Önnel egy érdekes eset.

-    Igen, már az aratás után, egy délután az apósomnál. -, aki sokáig volt Farkasfán a falu bírája, egyúttal a kommunista rendszer ellensége - megjelent egy nyomozó. Nem tudtam mit akar, de hamarosan kiderült, hogy be akar szervezni besúgónak. Gondolkodás nélkül visszautasítottam, mire megfenyegetett, hogy tudják, hogy embereket csempésztem át a határon. Nem tudott így sem beszervezni, nem engedtem a zsarolásnak.

-    Lett e- végül is hátránya később a szerepvállalása miatt?

-    Szerencsémre nem. Amikor lehetett már, a rendszerváltozás után, Szentgotthárdon megalakítottuk az 1956-os Szövetséget. Azóta is igyekszem erőmhöz és lehetőségeimhez mértem segíteni a szövetség munkáját, mert fontosnak tartom 1956 szellemiségének megőrzését.