Szombathelyi művész, aki Lipcsében irodalmi emléket állított a Semminek

kd. Fotó: Sztranyák Zsófi • 2017. április 14., péntek •
Interjú Sztranyák Zsófival.
Szombathelyi művész, aki Lipcsében irodalmi emléket állított a Semminek

Miért döntöttél úgy, hogy Szombathelyről Budapestre költözöl?

Elsősorban továbbtanulási szándékból költöztem fel, tavaly meg is szereztem a tervezőgrafikus mesteri diplomámat. Azóta itt rendezkedtem be, de a jövőt nem sejthetem…

Mivel foglalkozol most?

Alkotónak nevezném magamat: azaz ahány munka, annyi alkotási folyamat, technika, megoldás. Több „műfajban”/ dimenzióban is otthonosan mozgok, így könnyebben rá tudok hangolódni az adott munkára. Ez elsősorban természetesen az alkalmazott műfajra jellemző, s nem az autonóm művészetre. Ott inkább egy fajta belső csendre van szükség csak. Visszatérve a kérdésre: alkotással, újraalkotással foglalkozom.

Mi lett a rézkarccal, merthogy a szombathelyiek inkább innen ismernek téged?

Még mindig az egyik kedvenc technikám. A rézkarc egy lassú műfaj, arra kényszerít, hogy visszavegyek a tempóból, ami körül vesz minket a hétköznapokban. A belső időérzékem ilyenkor kitágul és határtalan - és ez jó! Van egy nagyszabású tervem a rézkarccal kapcsolatban, remélem az év második felére megérik az anyag arra, hogy napvilágot lásson, netán nyilvánosságot kapjon. De nem sürgetem, meg kell érnie és az oda vezető utat nem spórolhatom le.

Mit kell tudni a színházi munkádról?

A színházas miliő egy teljesen új színfoltként csöppent bele az életembe. A diplomamunkám témája is egy színházi arculat volt, de korántsem volt egyértelmű, hogy a jövőben is lesz közöm a színházi világhoz. Valahogy mégis így lett. Megbízásom elsősorban a Maladype Színház redizájnját érintette valamint a honlapuk elkészítését. A társulat lapja már nyilvános , de a művészeti vezető önálló oldala még tervezés alatt áll. Ezenkívül főként a külföldre kimenő anyagokat tervezem ill. a fontosabb események kinézetéért vagyok felelős. Sok új tapasztalattal lettem gazdagabb mind szakmai mind pedig emberi viszonylatban.

Hogy jött a lehetőség, hogy a Nemzetközi Lipcsei Könyvvásár magyar pavilonjának tervezésében többedmagaddal részt vegyél?

Meghívásos pályázat volt, mint később kiderült három nagyobb stúdiót érintett a meghívás. A tervező csapat négy főből állt: Salát Zalán Péter, art director, Lead82, Sztranyák Gergely, építész , Zilahi Péter, építész, Tesch Kata, multimédia művész, és jómagam, grafikus képzőművész. Az általunk megálmodott pavilon/installáció erőssége az árnyalt gondolatiságában, a komplex tervezésben és a letisztult mondanivalóban rejlett. Fontosnak tartom kiemelni a tervezők közötti folyamatos párbeszédet, ami tulajdonképpen minden jó közös tervezési munka kulcsa.

Mi volt a koncepció a tervezés során?

A spácium az a semmi, ami nélkül a valami sem tud létezni.  Munkánkban a hiány, az űr, a levegő, a mozdulatlanság, a csend tipográfiai és építészeti megközelítéseit és összefüggéseit szeretnénk kutatni. A lipcsei könyvvásár magyar pavilonjával ennek az írott szöveg értelmezésében elengedhetetlen szerepet játszó Semminek szeretnénk emléket állítani.

A láthatatlan láthatóvá válik, a látható pedig a háttérben eliminál. A koncepci­ónk összekapcsolja a magyar szervezők leginnovatívabb felvetését, miszerint a polcokkal és azon heverő könyvekkel borított standok között a magyar pavilon legyen az a tér, ahol hiányként ne jelenjen meg a mű, a könyv mint bemu­tatandó tárgy. A pályázatot kiíró szervezők maguk fogalmazták meg a szóköz és térköz igényét a lipcsei könyvvásáron.

Milyen tapasztalatokat szereztél?

Nagyon sokrétűeket. Eddig ilyen szintű komplex, nemzetközi vizekre is kiterjedő megmérettetésem nem volt – generál kivitelezők voltunk - , de egy percig se éreztem, hogy lehetetlen lenne a kivitelezés, hiszen kollégáimban teljes mértékben megbíztam. Közösen könnyebb az „édes terhet” cipelni J Generál kivitelezés azt jelenti, hogy a tervezési feladatainkon túl nekünk kellett példának okáért a kamiont leszervezni, ami vitte ki az anyagot, vagy például a világítás technika kitalálása és megszerkesztése a labirintus egyes tereibe. De a felépítés utolsó óráiban még glettelni is kellett a helyszínen. Ami talán a legidőigényesebb fázis volt a tervezés mellett a megfelelő minőségi szakember megtalálása az egyes munkaterületekre a teljesség igénye nélkül: a falak szitázása, vagy maga a pavilon fából való összeépítéséhez a kreatív asztalosokat. Külön köszönet minden háttérben segítő, támogató munkatársunknak!

Milyen volt a pavilon visszhangja külföldön?

Mint minden újító – a megszokottól eltérő - kezdeményezést, ezt is többféleképpen fogadták be vagy értelmezték. Tudatos döntés volt a szervezők részéről – COLLEGIUM HUNGARICUM BERLIN ill. PUBLISHING HUNGARY - , hogy rendhagyó gondolatokat hordozó kvázi installációt állítsunk fel, s ne a megszokott könyvstandot polcokkal, ezzel is serkentve a látogatók gondolatait, be rögzött sablonok újradefiniálását. A rendezvény egésze alatt jelen voltunk, így én elsősorban a személyesen átélt élményeket tudom elmesélni: a fiatal generáció egyszerűen imádta. A labirintus térközei ill. a világításból adódó fényhatások incselkedően bevonzották azokat a látogatókat, akik nyitottak voltak egy kis játékra. A labirintus legmélyén teljesen eliminálódtak az irodalmi alkotásokból szőtt fali textúrák és már csak a szóközök ritmikája és a lakkbetű rétegek plasztikus egymásra reflektálása volt érezhető, na meg a totális elcsendesedés. Volt olyan nézelődő is, aki a nem létező (!!!) legjobb könyvpavilon díjat nekünk akarta szánni. De talán szakmailag az egyik legkellemesebb élmény mégis az volt, amikor az általunk is kiemelkedőnek ítélt stand tervezője is gratulált személyesen alkotásunkhoz.

Mik a tervek a jövőre vonatkozóan?

Huha. Sok. Terveim mindig vannak, hogy abból mi mikor válik valósággá…ki tudja!? Abban hiszek, hogy mindennek meg kell érnie az emberben legbelül. Ha ez meg van, akkor úgyis kibukik az emberből előbb – utóbb.

frisss

közösség

további frisss

lap tetejére