Összeállt a Frisss.hu szubjektív irodalmi toplistája, bár nem volt egyszerű a döntés. 

Bodorkós Máté

Weöres Sándor: A teljesség felé- Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad. 
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Boros Patrícia

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak… 
Mért gondolsz különc rokontalannak? 
Jelet látsz gyűlni a homlokomra: 
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, 
Mert fénye-árnya terád sugárzik. 
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: 
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. 
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. 
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; 
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod: 
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Hornyák Emőke

Radnóti Miklós: Tétova óda 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

Kánya Dóra

Petri György: Reggel szokál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált - mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetenek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy. -t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).

Aztán csöngetnek és - megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: - Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.

Kutasi Anikó

Ady Endre: Őrizem a szemedet

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Nagy Róbert

Závada Péter: Virályok sijjogása

A fürdőkádban ülsz, mialatt a kompútról
mesélsz. Magzatvízzé húzódik össze
benned a tenger, én pedig nem tudom
levenni a szemem a fejed fölött lógó
fregoli zsinórjáról: ahogy tengelyesen
tükröződik a vízfelületre, lehetne akár
köldökzsinór is. A kiteregetett ruhákról
a kádba csöpög a víz, úgy történt tehát,
ahogy ígérted: az első napon elválasztottad
a földi vizeket az égi vizektől, én meg
a belsőket próbálom a külsőktől, míg
a méhedben egy komp próbál a hullámra
a hullámfronttal párhuzamosan ráállni.
Kiszállsz a kádból, megtörülközöl,
és azt kérdezed, mivel töltöm az időt,
mikor nem veled vagyok, de válaszaim
egy számodra ismeretlen logika szerint
kapcsolódnak a kérdésekhez. Sosem
árulnám el, de mostanában felcserélem
az alkalmi szókapcsolatok elemeinek
első betűit, hogy később is legyen
egymásról valami emlékük, naplót vezetek
arról, hogy éjszakánként hány fokot
fordulsz el a kádban, tested iránytűjén
figyelem a mágneses pólusok
újrarendeződését.

Pungor Csaba

Petőfi Sándor: Füstbement terv

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

Szita Róbert

Fodor András: Tested kenyerén

Hogy tested fehér kenyerét

megosztottad velem,
ne legyen adományod,
ne legyen érdemem.

Legyen eleve rendelés,
a sors bocsánata,
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.

Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak,
te nyitottad ki értem
magányosságodat,

és nem lopás, nem önzés,
ha magam rád fonom,
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.

Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg,
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.

Bár fölsebez a hajnal,
megalvadt csönd az éj,
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.

Mit ér a léten-túli hit,
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.

Tóth Arnold

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén 
ki gyújtja s oltja csillagod 
csak az nem fél kit a remény 
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem 
ez a megtartó irgalom 
a gondviselő félelem 
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén 
vajon amikor zuhanok 
meggyújt-e akkor még az én 
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy 
sötétlő maggá összenyom 
s nem villantja föl lelkemet 
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén 
mondják úr minden porszemen 
mondják hogy maga a remény 
mondják maga a félelem

Tóth Eszter

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja :
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse : egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek :
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő ; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre :
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...